digitalizálás

[Csabay Károly]

Kedves Kollégák!

"Személyes véleményem, hogy a könyvtár körülbelül annyi pr-értékkel járul hozzá a szerzõ mûveinek terjesztéséhez, mint amennyi honoráriumot megvon tõle, így a méltányos kiegyenlítõdés eleve adva van." - Ezt 1999. július 15-én írtam a Magyar Nemzetben, és most is így gondolom.

Akkor ez a gondolat annak alátámasztására született, hogy a könyvtár nem marad adósa a szerzõnek. Igen, de ezt a méltányos kiegyenlítõdést a másik irányban is meg kell õrizni. Nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy a könyvtár csinálhat BÁRMIT, ami nem alapfeladat.

Mondok egy példát:

Mi lenne, ha azzal állnék oda a Nemzeti Könyvtár elé, hogy honlapján tegye közzé a verseimet, és eközben hangsúlyoznám, hogy szerzõi jogdíjra nem tartok igényt? Monok István nyilván elutasítana ezzel az ötlettel, és nem feltétlenül (csak) azért, mert a versek színvonala esetleg nem üti meg a mértéket. A fõigazgató ebbe nem egyezhet bele, mert ezzel olyan pr-kedvezményt nyújtana nekem, amellyel semmi sem áll arányban abból, amit én a Nemzeti Könyvtárnak nyújtani tudnék, nem is beszélve arról a lavináról, amelyet ez a precedens elindítana.

Mikulás Gábor érvelésében tehát az elsõ két pontot nem tudom elfogadni.

Ami pedig a harmadikat illeti: De igenis, tessék a szakmának elvállalni, hogy ha nem is egyedül, de meghatározó módon részt vesz kínálatának kialakításában, és nem helyezkedik arra a kényelmes álláspontra, hogy ezt csináljuk, mert erre van igény.

"Emeljétek föl szívünket, azé, aki fölemeli!" - kinek kell akkor a szívek fölemelésében részt vállalnia, ha nem a könyvtárosnak?! Tessék megnézni a (kereskedelmi) televíziók kínálatát! Ide vezet az a gyakorlat, hogy azt csináljuk, amire van igény.

Igenis, Gábor, a könyvtárigazgató felelõssége, hogy ha abból a pénzbõl, amelyet fölösleges (és jogellenes) digitalizálásra költene évtizedekre elõfizethetne három rangos irodalmi vagy mûvészeti folyóiratra, akkor hogyan dönt.

Vegyük már észre, hogy gyûjteményeinkbõl alapmûvek hiányoznak! Egyetemi oktatóink által közreadott irodalomjegyzékekben 1960-as mûvek találhatók, és nem feltétlenül azért, mert lusta a tanár. (Ez a hátborzongató dolog elvétve ugyan, de elõfordul...) Hanem azért, mert tudja, hogy hallgatói újabbat úgysem találnak a könyvtárban.

Mit is digitalizálnánk tehát? Ezt a gyûjteményt, amelynek legnagyobb részét életkora miatt csak papíron indokolt meghagyni?

Ismétlem, semmi kifogásom az ellen, hogy azokat a mûveket, amelyek eleve digitális formában jelentek meg (vagy úgy is) a könyvtár feltárja és hozzáférhetõvé tegye - ez tényleg alapfeladat. De azt, hogy könyvtári feladat lenne másoló szerzetesek módjára (minden tiszteletem a szerzeteseké!) digitális formába önteni azt, ami nem ebben a formában forog közkézen, azt kétlem.

A dialógust Schlemmer Balázs indította el. Õ azt mondja, nem tenné, de ráerõltetik. Kétségtelen, õ más cipõben jár, mint a közkönyvtárak könyvtárosai, mert az övé nem költségvetési intézmény. Ám a szerzõi jogot ekkor is tiszteletben kell tartaniuk, mert az törvény. A legnagyobb úr pedig, ugyebár, a pénz. Balázs, gyõzze meg a fõnökeit, hogy

»     nézzék meg, hogy azon a fõiskolán a tanárok milyen irodalomjegyzékeket osztogatnak
»     kérdezzék meg õket, hogy mit vennének még bele szívesen
»     vizsgálják meg, hogy az olvasószolgálat milyen kéréseket nem tudott teljesíteni az utóbbi években
»     költsék a rendelkezésre álló pénzt ezekre a beszerzésekre
»     ha a fõnökök mindenáron ragaszkodnak a digitalizáláshoz, csak rendkívül indokolt és szerzõi jogi szempontból "levédett" esetekben alkalmazzák
»     olcsóbb megoldás, ha a digitalizálásban csak a szkennelésig mennek el: legyen egy böhömnagy kép az egész, és csatolják a bibliográfiai rekordhoz (amennyiben erre a könyvtári szoftver lehetõséget ad)

És végezetül még egy gondolat az igényekrõl:

Tegye föl a kezét az, aki képernyõn szeretné végigolvasni, és nem a metrón vagy este otthon az ágyban a Háború és békét!

Tisztelettel

Csabay Károly
igazgatóhelyettes
ELTE BTK KK