Karpar medencei lapszemle

[Tamas Kristof]

Magyar Nemzet: Hang a metróalagútból


                Pilhál György
                Szerzõ
                Felküldve: 2001. január 20.
                 7 . oldal

                A nemrég beindult Pannon Rádióról értekezett a minap Horváth
Miklós hírlapíró a Metró nevezetû újságban.
                Legveretesebb gondolatait idemásolom, még mielõtt fûzve,
kötve kiadják: „Ezzel a huncut rádióval nem az a
                baj, hogy néhány hónapja kacsingat, kertel, hunyorgat,
célozgat, csûri-csavarja a szót, mert egyenesen
                nincs bátorsága vállalni rasszizmusát és antiszemitizmusát.
Nem az a baj, hogy futballcsapatok kemény
                magvának (helyesen: futballszurkolók kemény magvának – P.
Gy.) mûveltségi színvonalán, politikai
                felelõsségével, hangnemét, szókincsét, stílusát másolva a
rádió szerkesztõi és újságírói próbálják a
                magyarság azon elenyészõ hányadát felrázni, tudatra,
dacra-harcra ösztönözni az országban élõ idegenek
                ellen, akik valamilyen lélektani ok miatt nem érzik
magyarnak magukat”.

                Hogy akkor mi a baj a Pannon Rádióval, arra nézve Horváth
döntnök azt mondja, a magyar emberek nyugalmát,
                jövõképét, napi biztonságát, boldogságát, terveit, sikereit
veszélyezteti (ebben a sorrendben) az onnét kiáramló szó.
                Ezzel szemben a magyar nép – emeli fel mutatóujját a szónok
– nem tucatnyi álharcos újságíróból és pár száz,
                végszavakat feladó telefonálóból áll.

                Nem mondtam még, Horváth kollégát az inspirálta cikkírásra,
hogy a náluk vendégeskedõ Bözsi néniben rossz
                emlékeket idézett a Pannon Rádió egyik zeneszáma. (Ezt
énekelték negyvenöt kora tavaszán a magyar katonák, a
                Bözsi néni – akkoriban Böske – ezt hallotta.)

                Hogy aztán most Bözsi néni miatt nevezi huncutnak a szerzõ a
Pannon Rádiót, vagy már Bözsi néni érkezése elõtt is
                annak tartotta, az nem derül ki a tanulmányból. Meg még
nagyon sok minden nem derül ki belõle – kiderül viszont,
                hogy Horváth Miklós kolléga még a metróalagútban is
napszemüveget hord, kint a fényben pedig a világosság
                zavarja. Ellenkezõ esetben ugyanis láthatná, amit nem akar
meglátni. Hogy az a „tucatnyi újságíró és pár száz
                telefonáló” képes betölteni a Hõsök terét egy-egy nemzeti
ünnepen. Ami meg a hangnemet illeti, vajon hallgatja-e a
                kolléga a csokornyi trágár kereskedelmi rádiót, gagyitévét,
nézi-e a Heti Hetest Verebessel, Havassal és a többi
                nyelvújítóval? Vagy csak a Pannon Rádió magyar zenéje,
magyar hangja zavarja? Az, hogy minden igyekezet
                ellenére van még ilyen hang?... (Lesz is, barátkozzon meg a
gondolattal.)

                Szegény Bözsi nénivel meg nem kéne takarózni. Neki kézcsók.