[KATALIST] alakul, valoban alakul

[Feher Miklos]

Akit támadnak, az visszatámad.

Biológiai szinten ez a természetes, mondhatni kódolt reakció. Tragikus 
Rómeó, tragikus Júlia. Lám, az ember néha képes meghaladni ezt a reakciót. 
De csak ritkán sikerül és ritkán sikerrel. Az érintettek ugyanis - önmaguk 
hiába tudják pontosan, hogy netán igaztalanok - a megtámadottság okán 
kíméletlenül visszatámadnak. 

A külsõ szemlélõnek pedig egy idõ után esélye sincs arra, hogy eldöntse, ki a 
támadó és ki a megtámadott. Õk szimpátia útján állnak valaki mellé. A PR-
esek pontosan tudják ezt. Ezért aztán megtámadnak valamit, majd ügyes 
húzással a megtámadottak köpenyébe burkolóznak. Jó ez a köpeny. 
Együttérzést keltõ, óvó, védõ. Néha még a farkast is báránnyá tudja 
szelidíteni. A levél tárgyára utalnék: „alakul” Hát igen, éppen így látom én is, 
valóban alakul 
  

„ha jól tapasztalom - némileg halkultak azok a hangok, melyek az 
50%-os aránnyal kapcsolatban fejtik ki ellenérzéseiket. Sõt, 
magánban olyat is hallottam, hogy az arány valójában rosszabb is 
lehet.”

Az idézett mondat elsõ része egy csodálatos közhely megállapítás. Csak PR 
értéke van, de az óriási. Hiszen azt sugallja, ontja, eteti, hogy lám, mégiscsak 
úgy tûnik egyre inkább, hogy nekem van igazam. Mindeközben valójában az 
igazságnak az elcsituláshoz semmi köze. Az elcsitulást pusztán az idõ okozza. 
Mert nincs az a nagy vihar, ami idõvel el ne csillapodna. Lám, ma már sörrel 
is koccint a magyar, pedig Arad után sokáig 


A második rész azonban ettõl is súlyosabb. „Magánban olyat is hallottam 

.”  Hmmm, ez egy kegyetlen jó, trükkös PR fogás, hivatkozási alapot 
teremteni egy nem létezõ, vagy nem úgy létezõ, vagy nem is lényeges, hogy 
létezõ dologra, mint bázisra és innen, errõl a bázisról ostorozni valamit.

Nos, megint csak tökéletes. Az olvasó ugyanis csõbe van húzva. Ha 
elfogadja az állítást (és valljuk be, ez az egyszerûbb dolog) akkor egyben 
értékazonosul is az adatközlõvel. Ha mégsem ez történne, akkor viszont a 
bizonyítási kényszer áthárul rá! Hát csak bizonyítgasson.

Nos, marketing-kommunikáció szempontból élmény szemlélni Mikulás 
Gábor „mûködését” megszólalásait, az odavágásokat, a számonkérõ 
visszavágásokat, az „ártatlanszínbe” rejtett finom kérdéseket. Csakhogy a 
szakember „élménye” mellett itt most egy rettenetes hazugság áradat is zajlik, 
aminek szenvedõje a teljes magyar könyvtárügy. Ennek pedig véget kellene 
vetni.

Állítsuk talpára a dolgot. Ne a szakmának kelljen védekezni. Ha 
szakmánkon belülrõl bárki állít valamit, akkor maga az állító tegyen az állítása 
mellé hiteles, szakmailag vállalható adatokat!

Ilyen szemmel újra olvasom a Népszabadság cikket. Csak az elejéig jutok 


A cikk ¯ a szemléletes (valójában negatív) címet követõen - bevezetés nélkül 
azonnal állítással indít:

„Egy felmérés szerint baj van a magyar könyvtárak 
állománygazdálkodásával: a kölcsönözhetõ könyvek fele nem 
forog. Milliárdok folynak el 
 állítja egy szakember”

Nézzük akkor, az állítást a cikkben milyen hiteles adatok, hiteles vizsgálat 
támasztja alá.

Az adatok abból a vizsgálatból származnak, mely vizsgálat tíz közepes 
magyar város könyvtárának beszerzéseit vizsgálta. 

Csakhogy az érintett NetLib társaság állásfoglalása szerint e témában nem 
vizsgálat és nem utatás folyt. A pest megyei városi könyvtárak egy csoportja 
konzultációt tartott az általuk használt könyvtári rendszer fejlesztõivel, akik 
bemutatták termékük legfrissebb szolgáltatásait, köztük azt, hogy a rendszer 
alkalmas a kölcsönzési gyakoriság figyelésére. Ezt bizonyítandó az érintett 
könyvtárak nyilvántartásai alapján le is futtattak egy keresést. Természetesen 
a keresés "éles" eredményt hozott. Mármint abban az értelemben, hogy 
bizonyította (számszerû adatokkal), hogy a termék alkalmas a kölcsönzési 
gyakoriság figyelésére. 

A továbbiakban az a kérdés, vagyis az igazi KÉRDÉS az, hogy lehet-e ezt a 
hivatkozott keresést és az így nyert találati értéket a könyvtárak 
állománygazdálkodásának minõsítésére alkalmazni?

Véleményem szerint a cikk tartalmi kicsengését meghatározó szakember nem 
jól döntött. Nem lehetett volna! És ez innentõl valóban szakmai kérdés! 
Tisztáznunk kell, hogy mi az a mutató, ami a könyvtárak 
állománygazdálkodási (ezen belül beszerzési döntés) minõsítésének alapja 
lehet.

Rövidre zárom: szerintem ez a mutató lehet az, hogy forog-e az állomány 
vagy sem, bár ugye minden szakirodalom azt mondja, egy mutató nem 
mutató...., de ez már egy másik, talán inkább etikai kérdés. De végülis a 
mutató meghatározásában egyetértek Mikulás Gáborral. Csakhogy nem elég 
magát a mutatót meghatároznunk, hanem azt is meg kell mondanunk, hogy az 
immár közösen megnevezett mutatónk tartalmán mit értünk.

Véleményem szerint Mikulás Gábor itt is óriásit tévedett. Mondhatom 
akkorát, mint amikor a mûtõorvos a szomszéd beteget vágja fel. Durva és 
igaztalan tévedést vétett. 

Ugyanis az állomány forgása nemcsak kölcsönzéssel megvalósuló folyamat. 
Az olvasó éppúgy forgatja a könyvet, ha azt helyben teszi, és akkor is az õ 
számára használódik az állomány, ha a könyvtáros az adott dokumentumból 
ismeretszerzést és vagy ismeretközlést végez. Valójában van még egy 
negyedik lehetõség is, amikor az egyes könyv gyûjteményértékben hasznosul 
és nem használatban (ahogy egy ingatlan vásárlása sem kidobott pénz, hanem 
befektetés) és erre is van bõven példa. De ezen most lépjünk túl. Ha 
maradok az állomány forgás értékelése mellett, akkor a fenti három 
szempont együttes vizsgálata nyújthat objektív értéket az 
állománygazdálkodás állományforgásra épülõ minõsítéséhez! Ezek nélkül, 
csupán a kölcsönzést, mint egy elemet kiragadva óhatatlanul torz eredményt 
kapunk. Mindennek fontosságát és igazságát, vagyis a 3 szempont együttes 
alkalmazásának szükségességét a nemzetközi trendek is igazolják.

Hiszen tény, hogy a magyar könyvtárakban - európai trendekhez hasonlóan 
¯ az utóbbi években csökkenõ számot mutatnak a kölcsönzések. Ennek 
önmagában is több oka lehet, éppen talán az egyik ok az egypéldányos 
beszerzés elterjedése, azaz ma már a könyvtáraknak nincs pénzük arra, hogy 
számolatlan példányban álljanak az olvasnivalók a polcokon. Egy példányt 
viszont nehezen és lassan lehet kikölcsönözni.

De az is tény - szintén az európai trendekhez hasonlóan - hogy a 
könyvtárakban a helyben használatok száma 20 %-al nõtt 7 év alatt, a 
távhasználatok száma pedig még ehhez képest is ugrásszerûen, 
nagyságrendekkel megnõtt. Oly mértékben, hogy a csökkenõ kölcsönzés 
mellett is összességében mintegy 50 %-al nõtt a könyvtári használatok 
száma. Mivel a könyvtárak minden esetben a könyveiket adják használatba 
(beszéljünk akár kölcsönzésrõl, helyben használatról, távhasználatról) ezért 
felelõsen azt kell kijelentenünk, hogy nemhogy porosodó, hanem 50 %-al 
többet használt állomány jut ma a magyar könyvtárhasználók számára! Ezt az 
arányt persze lehet még tovább fejleszteni, azaz nem a javítás elõl zárkózom 
el, de arra már nem látok alapot, hogy ezen adatok alapján ne fejlõdésrõl, 
hanem elfolyó milliárdokról beszéljünk! 

Összefoglalva, én nem azt állítom, hogy Mikulás Gáborra hivatkozva nem jó 
számokat közölt az ominózus cikk, Õk amit megkaptak, azt leírták, azt sem 
állítom, hogy a cikkben közölt számok alapján a cikknek más kicsengésûnek 
kéne lennie, hiszen ha úgy lenne, akkor az nem jó lenne, hanem azt állítom 
határozottan, hogy ennek a cikknek ezekre a hivatkozásokra alapozva nem is 
lett volna szabad elkészülnie. Azért, mert maga a vizsgálat nem a könyvtárak 
állománygazdálkodásának minõsítésére vonatkozott (ez az elsõ csúsztatás) és 
azért mert a vizsgálati eredmény érték nem tartalmazza a vizsgálandó 
mûködés további két, nélkülözhetetlen elemét (ez a második csúsztatás). Úgy 
tett a szerzõ, mintha a magyarországi étkezési cukorfogyasztást az üdítõkben 
elfogyasztott cukormennyiség alapján kéne megítélni és nem kéne figyelembe 
venni az egyéb termékekben elfogyasztott mennyiséget. Hát így akarunk 
belekezdeni a cukorbetegség gyógyításába!?

Mindezek után, kérem Mikulás Gábort, tegyen közzé állítása igazolására, 
miszerint a magyar könyvtárak pazarló módon gazdálkodnának az 
állománybeszerzéssel, hiteles adatokat.

Az állításait tegye adatokkal alátámasztottan közzé. 

Feltehetõ persze nekem is a kérdés, ¯ akár én is ¯ miért nem cáfolom 
Mikulás Gábor tényközléseit? Mármint adatokkal?

Nos, rengeteg mindenre van adatunk. Van adatunk vagy 170 féle a 
könyvtárakról. Nyögik is a könyvtárak az adatközlés terheit becsületesen, és 
ezt most szó szerint értem, úgyis írhatnám, talán így még pontosabb: nagyon 
nagy tisztességgel és nem kevés munkával. Vizsgálataink is vannak. Adataink 
erre vonatkozó része (kölcsönzések száma + helybenhasználatok száma + 
távhasználatok száma) cáfolja is a Mikulás Gáborra hivatkozó állításokat. De 
tény, hogy olyan közvetlen adatsor nem áll rendelkezésemre, hogy a magyar 
könyvtárügyben az utolsó öt évben beszerzett dokumentumoknak milyen volt 
az állományforgási értéke. Azaz én nem tudok ilyen adatot (cáfoló adatot) 
közzé tenni. Kókler lennék, ha mégis ezt tenném. A kérdésem ezek után, 
Mikulás Gábor honnan tud e vonatkozásban állító adatot közzé tenni? 
Gondolkozzunk el ezen! Etikus-e egy könyvtári szakembernek egy 
nemvizsgálat vizsgálatra hivatkozva, amely vizsgálat nem is számol azokkal a 
paraméterekkel, amelyek az állományforgás értékét valóságosan tükrözik, 
adatot közölnie?

De az „adatháborútól” egy másik ok miatt is berzenkedem. Hiszen érzem, 
szavaim, soraim és adataim Mikulás Gáborban nem elgondolkodásra, netán 
elfogadásra találnak. Nem indítok el benne önvizsgálatot sem. Az Õ esetében 
egészen máshogy, furcsa így leírni, de táptalajként hasznosulnak a szavak. Az 
újabb vádló, kétlõ, állító cikkeihez. A végenincs folyamathoz (lásd immár 
újabb téma van: Elszámoltatás a könyvtárra költött minden adóforinttal ¯ ó 
de jól hangzik ez is! c. kezdeményezést vet fel ¯ miközben tudja, jó hogy 
tudja, hogy minden könyvtár minden évben rigorózusan fillérre elszámol a 
közpénzekkel, mégis a csalás árnyát hozza ránk!). Hiszen elszámolni a 
csalókkal szokás 
.

Hát ezért is nem adatháborúzom. A háborúnak nincs értelme. Vége.

 És szeretném, ha hozzászólásom másokban máshogy hasznosulna. Nem jó 
érzés ugyanis háborús táptalajnak lenni. Szerencsére azért én is kapok 
„magánokat”, bátorítóakat. Talán többet is, mint az erre már hivatkozó 
Gábor. Meg „nyíltakat” is. Köszönöm!

Tisztelettel:
Fehér Miklós