omikk

[dr. Horváth Péter]

Tisztelt Lista!

Régóta küzdök magammal, hogy megszólaljak-e? Egy nyugdíjas főigazgató olyan, mint a fogatlan oroszlán, főleg ha még aktív korában sem volt oroszlánféle.

A viszonylag nyugodtabb szakszervezeti és államtitkári megszólalás után, és hogy olvastam egy írást a kicsit hasonlónak tűnő győri kekszgyár ügyéről (bár ott a szerepek felcserélődtek), úgy gondolom egy csendesebb elemzés is készülhet az OMIKK helyzetéről.

Bátorkodom erre azért is, mert a történelem úgy hozta, hogy éppen tíz éve le kellett vezényelnem az OMIKK jelentős átalakítását, amelynek során az állományi létszám 540-ről 270 körülire csökkent három év alatt, de sok még ma is aktív munkatársammal megmentettük és korszerűsítettük az intézményt. Bátorít erre az is, hogy öt éve jeles kollegáink nyertesnek tudták ítélni a magyar könyvtárügy stratégiájáról írt pályázatomat, amely főleg a digitális kor könyvtárával foglalkozott. Tapasztalataim és elképzeléseim tehát még vannak (talán a vicc szerinti újszülötteknek lesz új).

1. Az OMIKK 118 éves intézmény (a kekszgyár is száz felett van már), gondolom a kulturális örökségnek is része. Kb. negyven éve lett OMKDK, amikor az adminisztráció (hadd nevezzem így a mindenkori hivatalosakat, bár ez amerikanizmus), úgy gondolta (Otlet után úgy nyolcvan évvel), hogy a dokumentumellátás része a könyvtári tájékoztatásnak. A következő nagy átszervezés 1980-ban történt, amikor az alapkutató területről érkezett Pál Lénárd OMFB elnök, majd KB titkár úgy gondolta itt az ideje a szakirodalmi tájékoztatást számítógépre vinni (jól látta) és egy csomó egyéb K + F tevékenységgel együtt (pl. kutatásnyílvántartás) létrehozta az OMIKK-ot. (Megjegyzendő az is, hogy ebben az időben olyan gyorsan fejlődő országok, mint Japán, Tajvan és a Koreai Köztársaság, de Spanyolország is kialakítottak ilyen, a K + F információellátással foglalkozó intézményeket, amelyeknek része volt az országos technikai igényeket kielégítő könyvtár és dokumentumellátó rendszer. Ez az OMFB szándékainak változásai és az állami tudománypolitika bizonytalanságai miatt nem fejlődött igazán ki.) A rendszerváltozás első éveiben (1990-92) a nagyra nőtt szervezetet, amely szolgáltatásainak zömét a korábbi ipari terület vásárolta meg, és amelynek válságába majdnem mi is belerokkantunk, sikerült munkatársaimmal úgy átalakítani, hogy az értékek megmaradtak, és az azt követő években - a listatagok írták - 'vezérhajó' tudott maradni, az olvasóknak és a partnerkönyvtáraknak nyújtott szolgáltatásaival. Ez annak is köszönhető volt, hogy a felügyelő OMFB élén olyan - szintén a kutató szférából érkezett - miniszter állt, Pungor professzor, akinek volt koncepciója a kutatásról és az információellátásról. Nekem is és utódomnak, akivel azután évekig dolgoztunk együtt, voltak szakmai vitáink a Professzor úrral, de az vitathatatlan, hogy megértett bennünket, és mi is Őt. 

2. Egy komoly gondot azonban meg kell említeni. A nyolcvanas évek közepén az OMIKK-ra testáltak egy olyan szakmaidegen funkciót (devizaváltás), amely a méretei miatt olyan saját bevételhez jutatta az akkori divat szerint "eredményérdekel" intézményt, amelyből könnyen lehetett fedezni az állománybeszerzéshez és annak feldolgozásához szükséges egy millió USD körüli értéket kitevő összeget. (Próféta szólt belőlünk, akik akkor néhányan láttuk a veszélyt.) Amikor ezt az akciót az adminisztráció megszüntette, és csak a költségeit hagyta ránk, akkor kiderült, hogy az OMFB-nek kell állnia az állománybeszerzéshez szükséges összeget. Állta is, bár egyre több kört futtatott velünk, és egyre több (bőr-)papírt kellett készitenünk hozzá. A pénzügyi kormányzatnál ugyanis soha nem lehett elérni, hogy ennek a kb. 1millió dollárnak (aminek az értéke is rendre csökkent a dollárinflálódás miatt) egyre növekvő forintértékét beépítse az OMIKK költségvetésébe. (Belátva a három adminisztráció szorító költségvetési problémáit, azért az fantasztikus, hogy ez nem volt megoldható, pontosabban rátestálták a KműFA- és társaira, fizesse az alap a költségvetésen felül.)

3. Ebből azután következett, hogy az OMIKK-nak irígyei is támadtak. Én a Zsidai-féle epizódot is ezek közé sorolom, és ma sem kizárt (hírek is szólnak róla), hogy vannak potens emberek egyetemeken, könyvtárakban és az adminisztrációban, akik úgy érzik ők jobban tudnák elkölteni ezt a pénzt. Úgy tűnik egyes egyetemi vezetők ma is áhítoznak a nagy lehetőségre, még a név is maradhat, csak az övék legyen a pénz. Amíg az OMFB önálló volt addig volt esély a tudománypolitika és a műszaki fejlesztés szempontjaival érvelni. Pungor professzornak is volt olyan ötlete, hogy az OMIKK és a BME könyvtárai közösködhetnénk, de 90-91-ben még kiderülhetett, hogy ez a kettő nem ugyanaz. A kormányok elképzelései szerint az OMIKK is együtt vándorolt felügyeleti szervével az OMFB-vel minisztériumról minisztériumra. A GM sem tudott igazán mit kezdeni vele. (Pedig leírtuk néhányszor.) A mai oktatási adminisztráció, már az egyetemek felől nézi a világot, és ha ráadásul két könyvtáros szakértőjük kifejti azt az ökörséget (bocsánat, de ez lesz az egyetlen erős szó), hogy minek Budapeten két műszaki könyvtár, akkor ez érvnek tűnhetett. (Ezen az alapon a MEDINFO-t, a mezőgazdasági könyvtárat is be lehetne olvasztani az illetékes egyetemekbe, sőt miért van akkor szükség egy második, debreceni nemzeti könyvtárra? Kis ország vagyunk, nemde? És folytathatnánk még a sort.)

4. Az OM elképzeléseit, azonban nem megfelelő azonnal indulatból elutasítani. Például az Országos Kutatásnyílvántartás, korábbi OMFB másodvezetők által elszabotált megújítása jó ötlet. Az elektronikus dokumentumszolgáltató centrum kialakítása is fontos gondolat. Én még az információs diákcentrum elképzelését sem tartom halvaszületett ötletnek. (Bár vannak fenntartásaim, már csak abból kiindulva, hogy a még általam kitalált, kollégáim által elfogadott és később megvalósított, 7 internetes számítógépet tartalmazó Infocentrum-unk sem volt kihasznált. A diákcentrum elképzelésének létjogosultságát is csak a gyakorlat tudná bizonyítani, majd akkor, ha a távközlési piac szabaddátétele után kiderül, hogy otthon vagy a közösben akarnak a diákok szörfözni a hálón.) 

A két könyvtár összevonásának ötletével az a legnagyobb baj, hogy úgy tűnik az OM szakértői forditva ültek fel a lóra, vagy hogy szemléletesebb hasonlattal éljek, mint a mai fiatalok gyakran, előbb csinálnák a gyereket, és azután szereznének lakást. Ha az Országos Műszaki Könyvtár az egyetemi kempuszba való /?/, akkor azt úgy tudnám elképzelni (miként azt a tempei (Arizona, USA) egyetemen láttam 1987-ben egy Neumann János emlékére tartott konferencián), hogy épült egy hatemeletes üvegpalota (második könyvtárként), amelyben minden négyzetméter az olvasók ügyét szolgálja. Tehát egy erre szakosodott épitész megtervezi, a pénzt előteremtik, megépítik, majd azt mondják: tessék oda átköltözni. Ezzel szemben - elfogadva az Államtitkár úr érvelését, miszerint itt szakmai döntések fognak születni - , most az látható a külső szemlélő látószögéből, hogy az eddiginél rosszabb, toldozott-foldozott körülmények közé össze lesz zsúfolva két viszonylag jól működő könyvtár, ahol évekig (igen évekig) fog tartani az inkompatibilitások megszüntetése. Célszerűbb lett volna először a magyar könyvtári struktúrához értő szervezetekhez és szakemberekhez fordulni, majd utána a források felkutatásához. (Akkor nem jön elő a kekszgyár szindróma: ugyanazt a kekszet gyártjuk, csak egy más városban.)

5. A diák- (vagy tanuló-?) központhoz még egy megjegyzés. Tíz éve már, hogy munanapjaimon több órát töltök számítógép képernyője előtt. Meggyőződéssel vallom, hogy ami fontos, amit tanulni kell azt papíron olvassuk. (Különben nem foglalkoznának a MIT kutatói az 'utolsó könyv'-nek nevezett könyvformájú kijelzőegységgel.) Ábrándozás, hogy egy modern értelemben vett könyvtár nélkül a diákcentrum életképes. Akkor meg minek széthasogatni egy évtizedek óta viszonylag szervesen fejlődő, és jól meggondolt szerkezetű szolgáltató intézményt. Ha a - úgy látszik tízévenként esedékes - szerkezeti újragondolás és fejlesztés idejében járunk, akkor elképzelhető egyes elemek elhagyása, mások ráépítése az eddigi szolgáltatásokra. Ezért nem lenne célszerűtlen az OMIKK néhány munkatársa által készített, "tudásmenedzsment-központ" munkaszlogennel ellátott elképzelés alaposabb vizsgálata. És talán elő lehetne venni a már említett pályázat anyagait is, mert itt az OMIKK csak egy, ha nem is elhanyagolható eleme annak az országos információközvetítő struktúrának, amely nélkül az információs társadalom építéséről szóló beszéd csak duma marad.

Igazán remélem, hogy hozzá tudok járulni a szakmaibb döntéshozatalhoz, és voltam annyira érthető, hogy az Államtitkár úrnak sem kell értetlenségét kifejeznie.

Dr. Horváth Péter