Husvet elott

[khaynes]

Hasonlo temaban - ismeritek a
"When God was a woman" cimu konyvet? Esetleg letezik magyar forditasban?


>===== Original Message From kikelet at lezlisoft.com =====
>Szepet, jot mindenkinek...
>
>Lassan ot eve internetezem, de maig tartot csoda maradt - valahol, valahogy -
szamomra. Mostanaban tobbek kozott
>azert, mert hihetetlen milyen irasokat talalok a magyar neten - egyre
gazdagodik a magyar nyelvu tartalom, a feminista
>tema is, ezt nyugodtan allithatom.
>
>Husvet elott fogadjatok szeretettel azt a tanulmanyt, amit a
MINok-hirleveleben szemlezni fogunk, azaz ott reszleteket
>kozlunk csak belole.
>
>Jo olvasast mindenkinek: Ida ***
>
>----------
>A teológia világában mindenütt ismert német evangélikus teológusnõ, Elisabeth
Moltmann-Wendel kapja meg 1997-ben
>(közösen a Japánban tanító katolikus teológusnõvel, Elisabeth Gössmann-nal) a
Herbert Haag Alapítvány díját „Az
>egyház szabadságáért".
>
>Forrás: Publik-Forum, 1997/4
>http://www.c3.hu/~idory/ev/ev98422.htm
>
>
>Elisabeth Moltmann-Wendel:
>Jézus barátnõjeként nem kívánatos Mária Magdolna és a nõkérdés
>
>Mária Magdolnát Jézus barátnõjébõl és elsõ apostolnõjébõl ideg- és
érzék-csiklandozó, nagy bûnös nõvé változtatták;
>ez a folyamat és a nyomában létrejött torzkép egyike az egyháztörténelem
legdrámaibb hamisításainak. A férfivilág
>szándékosan hazudott, és ez a hazugság mindmáig érzéki ingerként hat.
Képzeljük csak el, micsoda botrány lett volna,
>ha a nõk prostituálttá értelmezték volna át és alacsonyították volna le Péter
apostolt! Pontosan ez történt Mária
>Magdolnával.
>Mit tudunk ma Mária Magdolnáról, igazi és meghamisított történetérõl? Úgy
tûnik, egyedül élõ nõ volt a Genezáreti tó
>partján fekvõ Magdalában, aki más asszonyok és a tanítványi csoport
társaságában fölment Galileából Jeruzsálembe.
>A Lukács-evangélium beszámolója szerint valamilyen betegségbõl történt
meggyógyítása után („hét démon ment ki
>belõle": 8,2) kezdte követni Jézust. A passió- és feltámadástörténettel
kapcsolatos listákban említett asszonyok közül
>mindig õ áll az elsõ helyen, párhuzamosan Péterrel, akit a férfiak
csoportjában neveznek meg mindig elsõként. Ez a
>tény arra a tekintélyre utal, amelyet Mária Magdolna a korai közösségekben
élvezett, s amely - az Apostolok
>Cselekedetei (1,21.25) által említett kritériumok szerint - nem más, mint a
„feltámadás nõtanújának" és az elsõ
>apostolnõnek a tekintélye. Más asszonyokkal együtt jelen volt a
megfeszítéskor és a sírbatételkor, és húsvét hajnalán
>azt a feladatot kapta, hogy meghirdesse a szétfutott tanítványoknak a
feltámadás üzenetét. János evangélista elmeséli
>külön találkozását Jézussal, és úgy tûnik, az utolsó vacsora résztvevõjeként
is látta õt. A késõbb megtért Pál azonban
>nem említi.
>Az Újszövetség szûkszavú beszámolói Magdolnáról, Jézus nõi bizalmasáról és a
feltámadás elsõ, nõi tanújáról eleinte
>még fantáziadúsan fölvirágoznak az apokrif, az egyház által hivatalosan el
nem ismert evangéliumokban. Az
>Újszövetség egyházilag elismert beszámolóiból Mária Magdolna Jézushoz való
különleges közelsége olvasható ki, az
>apokrif Fülöp-evangélium viszont egyenesen gyakori csókokról ejt szót.
Magdolna itt a Megváltó „élettársaként" jelenik
>meg, s a többi tanítvány féltékenyen kérdezi: „Miért szereted õt jobban, mint
valamennyiünket?"
>Minél inkább érvényre jutott azonban az ortodox egyházi vonal a gnózis által
befolyásolt keresztény közösségekkel
>szemben - amelyek a nemiségmentesség ideálját követték, de egyúttal nagyobb
részesedést adtak a nõknek a
>vezetésben -, annál inkább elõtérbe kerültek a Mária Magdolnával kapcsolatos
más érdekek. A 4. század két latin
>egyházatyjánál, Autun-i Cassianusnál és Milánói Ambrusnál lelhetõk fel
elõször azok a kísérletek, hogy a Lukács-
>evangélium 7. fejezetének „nagy bûnös asszonyát" egyazon személynek lássák a
8. fejezetben említett Mária
>Magdolnával. Ehhez társult azután egy harmadik személy képe: Máriáé, Márta
nõvéréé, aki megkente Jézus lábát, s
>kibontott hajával megtörölte (Jn 12). Lukács 7. Fejezetének Jézus lábát
ugyancsak megkenõ bûnös nõjét azonosították
>a János-evangélium 12. fejezetének Máriájával (vö. még Lk 10,38-42), aki
szintén a „Mária" nevet kapta, és egyúttal
>azonossá vált a betegségtõl, gonosz lelkektõl meggyógyított Mária
Magdolnával. - A férfitudósok egyházában miért ne
>tekinthették volna a kicsapongó szexualitást speciális nõi betegségnek?
>Csillámló, részvétet keltõ s ugyanakkor veszélyes asszonykép kezdett
kibontakozni: Mária Magdolna, Jézus barátnõje,
>az egykori prostituált, a betániai aktív Márta meditatív nõvére. Az olyan
ókeresztény egyházatyáktól, mint Lyoni
>Iréneusz, Órigenész vagy Aranyszájú Szt. János, még idegen volt az effajta
erõszakos eljárás, és a keleti egyház sem
>azonosította soha a „nemes" Mária Magdolnát a prostituált nõvel: Lázár
nõvérének, betániai Máriának tartották és
>tartják, és sosem nyilvánították nyilvános bûnössé.
>A katolikus egyház- és mûvészettörténész, Karl Künstle szerint Szent Ágoston
(354-430) volt az, aki - átvéve Milánói
>Ambrustól (340-397) Mária Magdolna személyének új értelmezését - személyes
okokból szorgalmazta „a három
>asszony konfundálását, azaz egy személlyé manipulálását". Fiatalemberként
Ágoston minden volt, csak aszkéta nem.
>Künstle következtetése szerint Ágostonra vigasztalóan kellett hatnia annak,
hogy „az Úr oly gyakran betért betániai
>Máriához, noha az egykor szintén az érzékiség hálójában vergõdött, akárcsak õ
(Ágoston) maga".
>***
>Ágostonnal véget ér az antik kor, és kezdetét veszi a Nyugat, amely tehát
rögtön az elején érzékiségként és
>szexualitásként fedezte fel a bûnt, s ezt a problémát kivetítette a nõre.
Magdolnának mint független nõnek látszólag
>veszélyes, gnosztikus képét a patriarchális nagyegyház „bûnös nõ" képével
váltották föl, amely 600 körül I. Gergely
>pápával kötelezõ egységképpé vált. Az õ Mária Magdolnáról szóló prédikációi
gondoskodtak ennek a nõ-
>diszkriminációnak a pápai-pasztorális elterjesztésérõl.
>Az ezt követõ évszázadokban kibontakozó Magdolna-kultusz a három nõnek eme
egységképe szerint tájékozódik.
>Elõször Franciaországban fejlõdik ki, s aztán kiterjed egész Európára.
Középpontjában „a bûnös nõ megtérése" áll, az
>a motívum, amely a burgundiai Cluny kolostorából kiinduló reformmozgalom
hatására különösen fölértékelõdik. Mária
>Magdolna alakja most arra szolgál, hogy megtérésre és szellemi megújulásra
hívja föl az elvilágiasodott egyházat. A
>francia Vézelay-ben, nem messze Cluny-tõl úgy vélték, hogy Mária Magdolna
relikviáit tisztelik körükben, Vézelay így
>számtalan zarándok búcsújáróhelyévé vált. A spanyolországi Kasztíliába is
eljut tisztelete, amint Lübeckbe is, ahol
>1277-ben Mária Magdolna-kultuszközpont keletkezik. Még a 13. században
Franciaországban is létrejön egy ilyen
>központ, Sainte Beaume-ban, ahol szõrruhába öltözött bûnbánóként tisztelik
Mária Magdolnát egy remetebarlangban.
>A latin egyházatyákkal elkezdõdött megbecstelenítés és szellemi piacosítás
ily módon ismételten megerõsödik. A St.
>Beaume-beli kultusz mögött azonban még egy másik, a bûnös nõétõl eltérõ
hagyomány is rejtõzik, nevezetesen a
>„Maria Ägyptica"-t („Egyiptomi Máriát") övezõ legendakör, amely itt csapódik
le. A monda arról szajháról szól, aki
>szeretne véget vetni bûnös életének, és a sivatagi pusztaságban vezekel.
Meztelenül és naptól teljesen agyonégetve él
>ott, amikor egy pap rátalál, és részvétbõl átadja neki a köpenyét. Itt
következik be - sok képen ábrázolt -
>fölmagasztalása, az angyalok innen vezetik el utolsó szentáldozására. Ez a
legenda a 7. században keletkezett, a 10.
>században terjedt el Itáliában, a bûnbánó Mária Magdolnáról szóló legendává
vált, és a „bûnös nõ" körüli fantáziákat a
>tevõleges vezeklés és az életidegen remete-aszkézis pikáns elemével
gazdagította. A szép hosszú hajú bûnös nõ
>képéhez társul a taszító szõrruhába bújt bûnbánó képe, vagy a végsõ stádiumba
jutott prostituálté, ahogyan Donatello
>(1386-1466) ábrázolta a korai reneszánszban. Ennek megfelelõ férfiképek
születtek a szõr-csuhába öltözött Keresztelõ
>Jánosról vagy Szent Onofriuszról; de a férfi aszkéták nem tudták fölvenni a
versenyt a Mária Magdolnából áradó buja
>ingerekkel.
>A tulajdonképpeni és legismertebb Magdolna-legendának, amely sok festményen
csapódott le, sokkal kevesebb
>örömtelen vonása van, mint a „Maria Ägyptica" körülinek. Ebben a
legendakoszorúban az a föltûnõ, hogy bár a bûnös
>nõ sztorija alkotja a történet alapját, de egyre erõsebben nyomul a
középpontba a biblikus, ill. a gnosztikus-egyházi
>tradíció két másik eleme:
>Magdolna itt egyfelõl Jézus legközelebbi társnõje, még ha a csók nem is Jézus
száját, hanem lábát illeti. Jézus
>„barátnõjének" nevezik; a férfiak uralta egyházban meg nem engedett,
„nem-ortodox" kifejezés ez, amelyet a középkori
>misztikában, a zsidó bölcsességi teológiában, de a mai új megértési
koncepcióban is Isten és az ember viszonyára
>használnak, s amely a régi apa-gyermek engedelmességi viszonyt váltja föl.
>Mária Magdolna másfelõl az állhatatos nõ, aki - ellentétben a férfi
tanítványokkal - nem menekül el, és a Feltámadottal
>való találkozás nyomán az „apostolok apostolnõjévé", az „igehirdetõk
igehirdetõnõjévé" válik. Elbûvölõ prédikátornõ,
>tanítványai vannak, mint barátjának és mesterének, Jézusnak, és Franciaország
miszsziós szentjévé lesz. A prédikáló
>nõ képei, amelyek a nagyegyházi bûnös nõ-kultusz peremén keletkeznek,
szuverénnek mutatják be: csónakban -
>akárcsak barátja, Jézus - egy középkori templom szószékén, falusi
templomokban és piactereken. Különösen
>hatásosak azok a román ábrázolások, például a gernrodei dómban, amelyeken
Mária Magdolna fönséges tartásban
>siet a Föltámadott elé, és nem térden állva fogadja, mint szinte minden
késõbbi festményen.
>Feltûnõ képet találtam, sok fáradozás után, Lübeckben. Egy szilárdan
rögzített oltárszárny külsõ oldalán - a szemlélõk
>elõl rejtve - Lázár térdel (legendabeli) nõvére, Magdolna elõtt, aki
Marseille püspökévé teszi õt. Normális esetben senki
>emberfia nem láthatja ezt a behaj-tott, elzárt, „eretnek" képet, a nõi papság
megtagadásának korai kigúnyolását.
>Föltételezem, hogy a régre visszanyúló nõközpontú hagyománnyal bíró
kelta-francia talajon születhettek ilyen képek,
>amelyek ismét teret adtak az eredeti keresztény nõhagyományoknak.
>A kereszténység elsõ önálló nõjére való emlékezések aztán ismét föltörnek a
reformáció egyházainak peremén
>jelentkezõ protestáns mozgalmakban - de semmiképp sem maguknál a
reformátoroknál. Kálvin számára a nõk
>megmaradtak „rosszhírûeknek". Luther többre tartotta a jó feleségeket, Sárát
és Rebekát; bár igen szenvedélyes képet
>rajzolt a Jézus és Magdolna közötti szerelemrõl és bizalmasságról, Magdolna
mégis a paradoxia, a bûn és kegyelem
>közti feszültség képe maradt számára, és nem követte a felvilágosult
humanista teológust, Faber Stapulensist sem, aki
>nem sokkal korábban elsõként szüntette meg a három nõalak torzképét. Saját
bibliafordítása sem hozott újat Luthernek.
>Errõl azonban hamarosan gondoskodtak azok a protestáns nõk, akik
csodálkozással olvashattak az Újszövetségben
>Magdolna tulajdonképpeni szerepérõl, és akik azonosultak vele. Katharina
Zell, Matthäus Zell strassbourgi reformátor
>felesége nyilvánosan búcsúztatta férjét annak 1548. januárjában bekövetkezett
halálakor, és azzal mentegetõzött a
>„botrányért", hogy nõ létére nyilvánosan föllépett, hogy ezt „Mária
Magdolnaként" tette; minden-esetre félénken
>hozzátette, „eszébe sem jutott, hogy apostol akarna lenni".
>***
>Késõbb az USÁ-ban az 1783-ban született néger metodista nõ, Jarena Lee a
kereszténység központi feltámadás-
>üzenetébõl - amelyet egy nõ kapott meg elsõként - vezeti le a nõk jogát arra,
hogy prédikáljanak. Mindazonáltal feltûnõ,
>hogy századunk kezdetén alig-alig utaltak erre az elsõ prédikátornõre az
evangélikus egyházban lezajlott ordinációs
>vitákban, amelyek akörül forogtak, vezethet-e parókiát egy nõ. Talán azért,
mivel az érintett nõk Pál - a férfiak által uralt
>evangélikus egyházban elfogadott - víziójára és verziójára hagyatkoztak,
amelyben a feltámadás egyetlen nõi tanújáról
>sincs szó.
>A Vatikánnak a nõk katolikus pappá szentelését ellenzõ, 1976-os nyilatkozata
(amelyet II. János Pál pápa 1996-ban
>„végérvényessé" tett - A ford.) említi ugyan Mária Magdolnát, de rögtön le is
értékeli szerepét, mondván, hogy a
>nõknek csak az volt a dolguk, hogy elõkészítsék az apostolokat arra, hogy a
feltámadás hivatalos tanúivá legyenek.
>Végül 1978-ban megtisztították a római zsolozsmáskönyvet a „Maria
poenitens"-tõl, a „bûnbánó Máriától" és a „Magna
>peccatrix"-tól, a „nagy bûnös nõtõl". Alaposabb bûnbánatra és a Bibliához
való nagyobb megtérésre Róma nem volt
>kész.
>Amit a latin egyházatyák csaknem 15 évszázaddal ezelõtt, a Nyugat kezdetén a
Magdolna-alak kitalálásával írásban
>akartak rögzíteni, nevezetesen az ösztönösség és a test megölése között, a
kurválkodás és az életszentség között, a
>bûn és a kegyelem között vezetõ emberi életutat, annak végsõ soron zátonyra
kellett futnia. Legkésõbb a reneszánsz
>óta a megvetett bûnös nõbõl és szajhából ingerlõ kurtizán lett, ahogyan
Tizian ábrázolja a 16. században. A ledér
>hetéra és a hamis társasági dáma, ahogyan Shalom ben Chorin, a zsidó
ökumenikus látja õt ma. Vagy a Jézus
>Krisztus Szupersztár rockopera gyöngéd Groopie-ja.
>A patriarchális egyháznak azonban mégis sikerült lerombolnia a kereszténység
elsõ független nõjének képét. Ami az
>egyház falain kívül fennmaradt: emlékezés egy „félõrült nõszemélyre", aki
látni vélte a Feltámadottat, ahogyan David
>Friedrich Strauss gúnyolódott a 19. században; vagy a gyöngéden odaadó
asszony, akit ma Heinrich Bölltõl a
>pszichológus Ernst Eggimannig mindenki elvár. Ez azonban egy új vágykép, és
egyáltalán nem a bibliai Magdolna.
>Vajon föltámad-e újra Jézus barátnõje, aki Isten barátnõivé és barátaivá tesz
minket? Az „összes apostolok
>apostolnõje", aki újonnan meghirdeti Isten közelségét és közvetlenségét -
egészen másképp, mint a férfi tanítványok,
>akik elfutottak, és akiknek az istenképét bûntudat és távolságtartás
befolyásolta maradandóan? Az egyházi és férfias
>vágygondolkodás elleni tiltakozások léteztek és léteznek ma is, erõsebben,
mint valaha. A kérdés az, mennyire tudnak
>kihalni mélyen bensõségesült képek, és milyen képek lépnek majd a helyükbe.