Husvet elott

[Chi]

Szepet, jot mindenkinek...

Lassan ot eve internetezem, de maig tartot csoda maradt - valahol, valahogy - szamomra. Mostanaban tobbek kozott
azert, mert hihetetlen milyen irasokat talalok a magyar neten - egyre gazdagodik a magyar nyelvu tartalom, a feminista
tema is, ezt nyugodtan allithatom.

Husvet elott fogadjatok szeretettel azt a tanulmanyt, amit a MINok-hirleveleben szemlezni fogunk, azaz ott reszleteket
kozlunk csak belole.

Jo olvasast mindenkinek: Ida ***

----------
A teológia világában mindenütt ismert német evangélikus teológusnõ, Elisabeth Moltmann-Wendel kapja meg 1997-ben
(közösen a Japánban tanító katolikus teológusnõvel, Elisabeth Gössmann-nal) a Herbert Haag Alapítvány díját „Az
egyház szabadságáért".

Forrás: Publik-Forum, 1997/4
http://www.c3.hu/~idory/ev/ev98422.htm


Elisabeth Moltmann-Wendel:
Jézus barátnõjeként nem kívánatos Mária Magdolna és a nõkérdés

Mária Magdolnát Jézus barátnõjébõl és elsõ apostolnõjébõl ideg- és érzék-csiklandozó, nagy bûnös nõvé változtatták;
ez a folyamat és a nyomában létrejött torzkép egyike az egyháztörténelem legdrámaibb hamisításainak. A férfivilág
szándékosan hazudott, és ez a hazugság mindmáig érzéki ingerként hat. Képzeljük csak el, micsoda botrány lett volna,
ha a nõk prostituálttá értelmezték volna át és alacsonyították volna le Péter apostolt! Pontosan ez történt Mária
Magdolnával.
Mit tudunk ma Mária Magdolnáról, igazi és meghamisított történetérõl? Úgy tûnik, egyedül élõ nõ volt a Genezáreti tó
partján fekvõ Magdalában, aki más asszonyok és a tanítványi csoport társaságában fölment Galileából Jeruzsálembe.
A Lukács-evangélium beszámolója szerint valamilyen betegségbõl történt meggyógyítása után („hét démon ment ki
belõle": 8,2) kezdte követni Jézust. A passió- és feltámadástörténettel kapcsolatos listákban említett asszonyok közül
mindig õ áll az elsõ helyen, párhuzamosan Péterrel, akit a férfiak csoportjában neveznek meg mindig elsõként. Ez a
tény arra a tekintélyre utal, amelyet Mária Magdolna a korai közösségekben élvezett, s amely - az Apostolok
Cselekedetei (1,21.25) által említett kritériumok szerint - nem más, mint a „feltámadás nõtanújának" és az elsõ
apostolnõnek a tekintélye. Más asszonyokkal együtt jelen volt a megfeszítéskor és a sírbatételkor, és húsvét hajnalán
azt a feladatot kapta, hogy meghirdesse a szétfutott tanítványoknak a feltámadás üzenetét. János evangélista elmeséli
külön találkozását Jézussal, és úgy tûnik, az utolsó vacsora résztvevõjeként is látta õt. A késõbb megtért Pál azonban
nem említi.
Az Újszövetség szûkszavú beszámolói Magdolnáról, Jézus nõi bizalmasáról és a feltámadás elsõ, nõi tanújáról eleinte
még fantáziadúsan fölvirágoznak az apokrif, az egyház által hivatalosan el nem ismert evangéliumokban. Az
Újszövetség egyházilag elismert beszámolóiból Mária Magdolna Jézushoz való különleges közelsége olvasható ki, az
apokrif Fülöp-evangélium viszont egyenesen gyakori csókokról ejt szót. Magdolna itt a Megváltó „élettársaként" jelenik
meg, s a többi tanítvány féltékenyen kérdezi: „Miért szereted õt jobban, mint valamennyiünket?"
Minél inkább érvényre jutott azonban az ortodox egyházi vonal a gnózis által befolyásolt keresztény közösségekkel
szemben - amelyek a nemiségmentesség ideálját követték, de egyúttal nagyobb részesedést adtak a nõknek a
vezetésben -, annál inkább elõtérbe kerültek a Mária Magdolnával kapcsolatos más érdekek. A 4. század két latin
egyházatyjánál, Autun-i Cassianusnál és Milánói Ambrusnál lelhetõk fel elõször azok a kísérletek, hogy a Lukács-
evangélium 7. fejezetének „nagy bûnös asszonyát" egyazon személynek lássák a 8. fejezetben említett Mária
Magdolnával. Ehhez társult azután egy harmadik személy képe: Máriáé, Márta nõvéréé, aki megkente Jézus lábát, s
kibontott hajával megtörölte (Jn 12). Lukács 7. Fejezetének Jézus lábát ugyancsak megkenõ bûnös nõjét azonosították
a János-evangélium 12. fejezetének Máriájával (vö. még Lk 10,38-42), aki szintén a „Mária" nevet kapta, és egyúttal
azonossá vált a betegségtõl, gonosz lelkektõl meggyógyított Mária Magdolnával. - A férfitudósok egyházában miért ne
tekinthették volna a kicsapongó szexualitást speciális nõi betegségnek?
Csillámló, részvétet keltõ s ugyanakkor veszélyes asszonykép kezdett kibontakozni: Mária Magdolna, Jézus barátnõje,
az egykori prostituált, a betániai aktív Márta meditatív nõvére. Az olyan ókeresztény egyházatyáktól, mint Lyoni
Iréneusz, Órigenész vagy Aranyszájú Szt. János, még idegen volt az effajta erõszakos eljárás, és a keleti egyház sem
azonosította soha a „nemes" Mária Magdolnát a prostituált nõvel: Lázár nõvérének, betániai Máriának tartották és
tartják, és sosem nyilvánították nyilvános bûnössé.
A katolikus egyház- és mûvészettörténész, Karl Künstle szerint Szent Ágoston (354-430) volt az, aki - átvéve Milánói
Ambrustól (340-397) Mária Magdolna személyének új értelmezését - személyes okokból szorgalmazta „a három
asszony konfundálását, azaz egy személlyé manipulálását". Fiatalemberként Ágoston minden volt, csak aszkéta nem.
Künstle következtetése szerint Ágostonra vigasztalóan kellett hatnia annak, hogy „az Úr oly gyakran betért betániai
Máriához, noha az egykor szintén az érzékiség hálójában vergõdött, akárcsak õ (Ágoston) maga".
***
Ágostonnal véget ér az antik kor, és kezdetét veszi a Nyugat, amely tehát rögtön az elején érzékiségként és
szexualitásként fedezte fel a bûnt, s ezt a problémát kivetítette a nõre. Magdolnának mint független nõnek látszólag
veszélyes, gnosztikus képét a patriarchális nagyegyház „bûnös nõ" képével váltották föl, amely 600 körül I. Gergely
pápával kötelezõ egységképpé vált. Az õ Mária Magdolnáról szóló prédikációi gondoskodtak ennek a nõ-
diszkriminációnak a pápai-pasztorális elterjesztésérõl.
Az ezt követõ évszázadokban kibontakozó Magdolna-kultusz a három nõnek eme egységképe szerint tájékozódik.
Elõször Franciaországban fejlõdik ki, s aztán kiterjed egész Európára. Középpontjában „a bûnös nõ megtérése" áll, az
a motívum, amely a burgundiai Cluny kolostorából kiinduló reformmozgalom hatására különösen fölértékelõdik. Mária
Magdolna alakja most arra szolgál, hogy megtérésre és szellemi megújulásra hívja föl az elvilágiasodott egyházat. A
francia Vézelay-ben, nem messze Cluny-tõl úgy vélték, hogy Mária Magdolna relikviáit tisztelik körükben, Vézelay így
számtalan zarándok búcsújáróhelyévé vált. A spanyolországi Kasztíliába is eljut tisztelete, amint Lübeckbe is, ahol
1277-ben Mária Magdolna-kultuszközpont keletkezik. Még a 13. században Franciaországban is létrejön egy ilyen
központ, Sainte Beaume-ban, ahol szõrruhába öltözött bûnbánóként tisztelik Mária Magdolnát egy remetebarlangban.
A latin egyházatyákkal elkezdõdött megbecstelenítés és szellemi piacosítás ily módon ismételten megerõsödik. A St.
Beaume-beli kultusz mögött azonban még egy másik, a bûnös nõétõl eltérõ hagyomány is rejtõzik, nevezetesen a
„Maria Ägyptica"-t („Egyiptomi Máriát") övezõ legendakör, amely itt csapódik le. A monda arról szajháról szól, aki
szeretne véget vetni bûnös életének, és a sivatagi pusztaságban vezekel. Meztelenül és naptól teljesen agyonégetve él
ott, amikor egy pap rátalál, és részvétbõl átadja neki a köpenyét. Itt következik be - sok képen ábrázolt -
fölmagasztalása, az angyalok innen vezetik el utolsó szentáldozására. Ez a legenda a 7. században keletkezett, a 10.
században terjedt el Itáliában, a bûnbánó Mária Magdolnáról szóló legendává vált, és a „bûnös nõ" körüli fantáziákat a
tevõleges vezeklés és az életidegen remete-aszkézis pikáns elemével gazdagította. A szép hosszú hajú bûnös nõ
képéhez társul a taszító szõrruhába bújt bûnbánó képe, vagy a végsõ stádiumba jutott prostituálté, ahogyan Donatello
(1386-1466) ábrázolta a korai reneszánszban. Ennek megfelelõ férfiképek születtek a szõr-csuhába öltözött Keresztelõ
Jánosról vagy Szent Onofriuszról; de a férfi aszkéták nem tudták fölvenni a versenyt a Mária Magdolnából áradó buja
ingerekkel.
A tulajdonképpeni és legismertebb Magdolna-legendának, amely sok festményen csapódott le, sokkal kevesebb
örömtelen vonása van, mint a „Maria Ägyptica" körülinek. Ebben a legendakoszorúban az a föltûnõ, hogy bár a bûnös
nõ sztorija alkotja a történet alapját, de egyre erõsebben nyomul a középpontba a biblikus, ill. a gnosztikus-egyházi
tradíció két másik eleme:
Magdolna itt egyfelõl Jézus legközelebbi társnõje, még ha a csók nem is Jézus száját, hanem lábát illeti. Jézus
„barátnõjének" nevezik; a férfiak uralta egyházban meg nem engedett, „nem-ortodox" kifejezés ez, amelyet a középkori
misztikában, a zsidó bölcsességi teológiában, de a mai új megértési koncepcióban is Isten és az ember viszonyára
használnak, s amely a régi apa-gyermek engedelmességi viszonyt váltja föl.
Mária Magdolna másfelõl az állhatatos nõ, aki - ellentétben a férfi tanítványokkal - nem menekül el, és a Feltámadottal
való találkozás nyomán az „apostolok apostolnõjévé", az „igehirdetõk igehirdetõnõjévé" válik. Elbûvölõ prédikátornõ,
tanítványai vannak, mint barátjának és mesterének, Jézusnak, és Franciaország miszsziós szentjévé lesz. A prédikáló
nõ képei, amelyek a nagyegyházi bûnös nõ-kultusz peremén keletkeznek, szuverénnek mutatják be: csónakban -
akárcsak barátja, Jézus - egy középkori templom szószékén, falusi templomokban és piactereken. Különösen
hatásosak azok a román ábrázolások, például a gernrodei dómban, amelyeken Mária Magdolna fönséges tartásban
siet a Föltámadott elé, és nem térden állva fogadja, mint szinte minden késõbbi festményen.
Feltûnõ képet találtam, sok fáradozás után, Lübeckben. Egy szilárdan rögzített oltárszárny külsõ oldalán - a szemlélõk
elõl rejtve - Lázár térdel (legendabeli) nõvére, Magdolna elõtt, aki Marseille püspökévé teszi õt. Normális esetben senki
emberfia nem láthatja ezt a behaj-tott, elzárt, „eretnek" képet, a nõi papság megtagadásának korai kigúnyolását.
Föltételezem, hogy a régre visszanyúló nõközpontú hagyománnyal bíró kelta-francia talajon születhettek ilyen képek,
amelyek ismét teret adtak az eredeti keresztény nõhagyományoknak.
A kereszténység elsõ önálló nõjére való emlékezések aztán ismét föltörnek a reformáció egyházainak peremén
jelentkezõ protestáns mozgalmakban - de semmiképp sem maguknál a reformátoroknál. Kálvin számára a nõk
megmaradtak „rosszhírûeknek". Luther többre tartotta a jó feleségeket, Sárát és Rebekát; bár igen szenvedélyes képet
rajzolt a Jézus és Magdolna közötti szerelemrõl és bizalmasságról, Magdolna mégis a paradoxia, a bûn és kegyelem
közti feszültség képe maradt számára, és nem követte a felvilágosult humanista teológust, Faber Stapulensist sem, aki
nem sokkal korábban elsõként szüntette meg a három nõalak torzképét. Saját bibliafordítása sem hozott újat Luthernek.
Errõl azonban hamarosan gondoskodtak azok a protestáns nõk, akik csodálkozással olvashattak az Újszövetségben
Magdolna tulajdonképpeni szerepérõl, és akik azonosultak vele. Katharina Zell, Matthäus Zell strassbourgi reformátor
felesége nyilvánosan búcsúztatta férjét annak 1548. januárjában bekövetkezett halálakor, és azzal mentegetõzött a
„botrányért", hogy nõ létére nyilvánosan föllépett, hogy ezt „Mária Magdolnaként" tette; minden-esetre félénken
hozzátette, „eszébe sem jutott, hogy apostol akarna lenni".
***
Késõbb az USÁ-ban az 1783-ban született néger metodista nõ, Jarena Lee a kereszténység központi feltámadás-
üzenetébõl - amelyet egy nõ kapott meg elsõként - vezeti le a nõk jogát arra, hogy prédikáljanak. Mindazonáltal feltûnõ,
hogy századunk kezdetén alig-alig utaltak erre az elsõ prédikátornõre az evangélikus egyházban lezajlott ordinációs
vitákban, amelyek akörül forogtak, vezethet-e parókiát egy nõ. Talán azért, mivel az érintett nõk Pál - a férfiak által uralt
evangélikus egyházban elfogadott - víziójára és verziójára hagyatkoztak, amelyben a feltámadás egyetlen nõi tanújáról
sincs szó.
A Vatikánnak a nõk katolikus pappá szentelését ellenzõ, 1976-os nyilatkozata (amelyet II. János Pál pápa 1996-ban
„végérvényessé" tett - A ford.) említi ugyan Mária Magdolnát, de rögtön le is értékeli szerepét, mondván, hogy a
nõknek csak az volt a dolguk, hogy elõkészítsék az apostolokat arra, hogy a feltámadás hivatalos tanúivá legyenek.
Végül 1978-ban megtisztították a római zsolozsmáskönyvet a „Maria poenitens"-tõl, a „bûnbánó Máriától" és a „Magna
peccatrix"-tól, a „nagy bûnös nõtõl". Alaposabb bûnbánatra és a Bibliához való nagyobb megtérésre Róma nem volt
kész.
Amit a latin egyházatyák csaknem 15 évszázaddal ezelõtt, a Nyugat kezdetén a Magdolna-alak kitalálásával írásban
akartak rögzíteni, nevezetesen az ösztönösség és a test megölése között, a kurválkodás és az életszentség között, a
bûn és a kegyelem között vezetõ emberi életutat, annak végsõ soron zátonyra kellett futnia. Legkésõbb a reneszánsz
óta a megvetett bûnös nõbõl és szajhából ingerlõ kurtizán lett, ahogyan Tizian ábrázolja a 16. században. A ledér
hetéra és a hamis társasági dáma, ahogyan Shalom ben Chorin, a zsidó ökumenikus látja õt ma. Vagy a Jézus
Krisztus Szupersztár rockopera gyöngéd Groopie-ja.
A patriarchális egyháznak azonban mégis sikerült lerombolnia a kereszténység elsõ független nõjének képét. Ami az
egyház falain kívül fennmaradt: emlékezés egy „félõrült nõszemélyre", aki látni vélte a Feltámadottat, ahogyan David
Friedrich Strauss gúnyolódott a 19. században; vagy a gyöngéden odaadó asszony, akit ma Heinrich Bölltõl a
pszichológus Ernst Eggimannig mindenki elvár. Ez azonban egy új vágykép, és egyáltalán nem a bibliai Magdolna.
Vajon föltámad-e újra Jézus barátnõje, aki Isten barátnõivé és barátaivá tesz minket? Az „összes apostolok
apostolnõje", aki újonnan meghirdeti Isten közelségét és közvetlenségét - egészen másképp, mint a férfi tanítványok,
akik elfutottak, és akiknek az istenképét bûntudat és távolságtartás befolyásolta maradandóan? Az egyházi és férfias
vágygondolkodás elleni tiltakozások léteztek és léteznek ma is, erõsebben, mint valaha. A kérdés az, mennyire tudnak
kihalni mélyen bensõségesült képek, és milyen képek lépnek majd a helyükbe.