MIT-HOL kerdes: Lisznyai Kálmán

[Drotos Laszlo]

At 08:35 1999.10.03. +0200, you wrote:

>Kerdes: Aranynak van egy Lisznyai Kálnánnak c. verse. Lisznyairól
>szeretnék egy pár dolgot tudni.

Ezt irja rola a Pallas Lexikon:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/

Lisznyai Damó Kálmán,
dalköltő, szül. Herencsényben (Nógrád) 1823 okt. 13.,
megh. Budán 1863 febr. 12. Apja táblai jegyző, később
táblabiró, ki üres óráiban maga is verselgetett. Nógrádban
lakott palóc földön, de székely elei a Háromszékből, Lisznyóból
szakadtak Magyarországra. Anyját L. már egy éves korában
elvesztette. Elemi és középiskoláit Losoncon végezte, felsőbb
tanulmányait Pozsonyban és Eperjesen; az utóbbi helyen Sárossy
Gyulával és Kerényi Frigyessel kötött barátságot. 1843. jelen
volt a pozsonyi országgyülésen, mint Kubinyi Ferenc kiskövete.
Ügyvédi vizsgálatot tett s aljegyző, majd biró lett a nógrádi
kir. táblánál. A megyegyüléseken gyakran szónokolt tüzes
honszeretettel, keletiesen virágos nyelven. Az irodalom
szeretete azonban a fővárosba vonta, ahol a fiatalabb költői
nemzedék egyik sokat igérő lirikusa volt, a tizek szövetségének
is tagja. 1848. a pesti ifjuságnak egyik kedveltje volt és
ünnepi szónoka. Egyike volt ama tíz követnek, akiket Pestről
Erdélybe az unió tárgyalására küldöttek. Résztvett a
szabadságharcban; a világosi fegyverletétel után egy osztrák
ezredbe sorozták s 22 hónapig szolgált Olaszországban, Tirolban
és Schleswig-Holsteinban. Innen 1851. elbocsáttatván, Pestre
ment, ahol irodalmi foglalkozásnak élt. Időnként beutazta
Vahot Imrével Magyarországot, és nyilvános felolvasásokat,
szavalatokat tartottak. Ekkor jelentek meg gyüjteményei, s
általában tetőpontján a forradalom utáni időszakban állt. Nem
annyira rendszeres munkásságot fejtett azonban ki, mint inkább
kalandos hajlamainak hódolt. Csinos, nyalka, eleven és nyájas
ifju volt s mindenek fölött jó pajtás; beszéde, társalgása
szikrázott az ötletektől. Többször volt nagy beteg, utóbb
egészen elbetegesedett. Neje, Halász Ida hű és önfeláldozó
társa volt. L. azonban mint családos ember is anyagi
tekintetben oly könnyelműen élt, hogy mikor meghalt, nejét és
két kisfiát (Elemért és Tihamért) nagy szorultságban hagyta
hátra. Irodalmi működését a Mátray Honművészében kezdte, de
figyelmet csak az Athenaeumban megjelent Szivemhez c.
költeményével keltett 1840. Ezután számos verset irt az akkori
lapokba. 1846. jelent meg első gyüjteménye, a Tavaszi dalok
(Pest 1847), egy fiatalos és szabálytalan fantázia merész
vonásaival, melyek sokban emlékeztettek Petőfire. Legnagyobb
hatást Palóc dalok c. gyüjteménye tett 1851., melynek 2.
bővített kiadása (Pest 1852) 6000 példányban jelent meg. E
kötettel L. az előbbi évtizedben felkarolt népies elemet
specializálta, a lirának mintegy palóc stiljét akarta
megalkotni; motivumait, képeit a palóc nép eszmeköréből vette,
a palóc észjárást utánozta és palóc tájszavakkal rakta meg
stilusát. De az utánzás inkább csak külsőségekben,
cifrálkodásban sikerült, L. nem a palóc nép szellemét, hanem a
maga különös és önkényes leleményeit adja, melyekben a kedély
elevensége leleményeit adja, melyekben a kedély elevensége és a
képzeletnek kedves játéka is meglep itt-ott, de annál több a
bizarr gondolat, tulságos népieskedés, a zavaros szerkezet és
puszta szóvirág. Közönségünk ízlése akkor nagyon szerette az
etnográfiai érdekességeket a költészetben is, és szívesen
fogadta L.-nek ez egy vidék népét idealizálgató költészetét. S
az ő hatására indult meg az 50-es években az a vicinális népies
költészet (Szelestey stb.), mely tájnyelvi sajátosságokkal
akart hatni, s amelyet Erdélyi János kelmeiségnek nevezett. L.
termékeny múzsája egymásután lépett elő verses gyüjteményeivel,
melyeknek jórészt cifra címje a tartalmat is jellemzi: Madarak
pajtása (Pest 1856); Új palócdalok (u. o. 1858); Dalzongora
(1858). Mindezekben nincs művészi fejlődés, aminthogy L. egész
költői pályáján nincs. Világnézete és ízlése soha sem tisztult
meg; egyrészt elkapta a könnyű siker, másrészt szenvedélyei is
örvénybe sodorták, ugy hogy az összhang lelkéből is hiányzott.
Pályája kezdetén Bajza intette nagyobb műgondra, de a külső
formában mindig pongyola maradt, sőt a pongyolaságban némi
eredetiséget látott, mint az akkori fiatalabb költők többnyire.
Innen majd minden költeménye rögtönzésnek tünik fel. Dalai és
történeti balladái hirtelen, de épp oly muló hatást tettek.
Számos darabját meg is zenésítették s külön füzetekben forogtak
közkézen: L. két dala (Pest 1860); Nemzeti kördal (161); A
szerednyei bor (1861); Garibaldi nótája (1861); Parragh-csárda
(1862) stb. Verseiből egy gyüjteményt Kertbeny németül adott ki
(Gedichte, München). Thales Bernhard pedig számos darabját
franciára fordította.


Udvozlettel...
Az Internet-konyvtaros