Nevproblema

[Lang Attila D.]

  Nos, mindenkinek köszönöm a válaszokat, végül is kelletlenül bár, de a
Pencroff változat mellett döntöttem; elsõsorban Charles-nak
köszönhetõen, aki elvezetett a francia szövegeket tartalmazó
weboldalra, s ott láthattam az eredetit.
  János felvetései azonban már túlmutatnak a konkrét problémán, s
olyan érdekesek, hogy megérik a figyelmet elgondolkodni rajtuk. (A
Károly által adott linkeket még nem volt alkalmam megnézni, de
igyekszem sort keríteni rájuk.)

> 1. Mit digitalizalunk?
> Ha jol ertem Lang Attila Verne Gyula konyve magyar forditasanak
> 1980-as kiadasat digitalizja.

  Így van -- mindazonáltal hadd szóljak, hogy Láng Attila D.

> Vazsonyi Endre forditasanak elso kiadasa 1953-ban jelent meg majd
> 1965-ig tobbszor.

  Igen, névrõl már ismerõs, az õ fordítása van meg nekem.

> Annelkul, hogy barmilyen textologiai kutatast is vegeztem volna,
> bizonyos vagyok abban, hogy - ha az 1980-as kiadast digitalizaljuk,
> akkor azt, es csak azt digitalizaljuk. Nincsen jogunk forditasi,
> szerkesztesi es textologia kerdesekbe bonyolodni, meg akkor sem ha a
> szovegben ellentmondasokat latunk.

  Nos, János itt lefektet egy komoly alapelvet, amin el kellene
gondolkodnunk. (Jómagam nem emlékszem rá, hogy ezen a listán ez téma
lett volna az elmúlt pár évben.)
  Mi itt a MEK-nél könyveket alakítunk át "analóg" formátumról
elektronikusra. Ezt bizonyos mértékû textológiai ellenõrzés mellett
tesszük, amennyiben a nyilvános polcokra kerülõ mûvek fejléceiben
megjelenik, hogy melyik kiadással vetették össze azokat, illetve ha
ez még nem történt meg, akkor a "nem ellenõrzött" jel. Tudtommal
azonban nincsenek igazán lefektetve azok az elvek, amelyek szerint az
eredeti mûvet követnünk kellene. Az eredeti követésének, illetve nem
követésének több fokozata képzelhetõ el:

  1. _Betûhíven._ Nyomtatott kiadásoknál a szabály az, hogy betûhíven
reprodukálunk minden olyan mûvet, amelynél az eredeti írásmód
létfontosságú, így a régies nyelvezettel írt mûveket és a
versesköteteket. Egyes esetekben még a kézirat egyértelmû sajtóhibáját
("a kuyta ugat") sem javíthatjuk ki; különösen akkor nem, ha a kézirat
hibajegyzéket is tartalmaz, ami majd megjelenik az újrakiadásban. Más
esetekben csak az ilyen hibát javíthatjuk ki, de nem nyúlhatunk semmi
olyan eltéréshez, ami az akkori nyelvállapotot tükrözi. A betûhív
reprodukálás alapszabálya, hogy az esetleg megengedett minimális
sajtóhiba-javításon túlmenõen semmilyen szándékos változtatást nem
tehetünk a szövegfolyamon -- hibákat persze az újrafeldolgozással
óhatatlanul elkövetünk, de ezeket a korrektúrának ki kell(ene)
szûrnie.
  (A betûhív reprodukció speciális esete a facsimile, amikor az eredeti
szöveg külalakját is pontosan visszaadjuk, de a MEK-nél erre nemigen
van szükség.)
  2. _Minimális korrekcióval._ Ha az eredeti szöveg nyelvemléki
jelentõsége nem túl nagy, de azért még valamelyest van -- például egy
tizenkilencedik századi regény korabeli fordításánál --, a szöveget
minimális mértékben át szoktuk igazítani. Mindenképpen javítjuk a
sajtóhibát, nem ragaszkodunk szigorúan az eredeti központozás
követéséhez, hanem azt helyenként a maihoz igazítjuk (persze csak ott,
ahol nem változtat a szöveg értelmén); feltétlenül modernizáljuk a
központozás kiemeléseit; esetleg helyenként javítunk az ékezés
archaizmusain, egyes egybe- és különírási régiességeken.
  3. _Szokásos korrekcióval._ Különösebb nyelvi jelentõséggel nem bíró,
köznapi, kortárs mû reprodukciójánál mindent kijavítunk, ami az
akadémiai helyesírásnak és a tipográfiai szabályoknak nem felel meg,
és nem indokolható az írói szabadsággal. Így például a szabály által
tiltott kötõjelezéseket csak versben szabad megengedni (rõzse-dalok),
folyószövegben nem (sakk-húzás).
  4. _Többletkorrekcióval._ Ezt leginkább azzal az esettel tudom
jellemezni, amikor néhány éve egy németbõl fordított regényt kaptam
eredetileg szedésre, de a fordítóval ismeretségbe kerülve
megbeszéléseket is folytattam vele, amik eredményeképpen a többször
átfésült szöveg már alig emlékeztetett az általa eredetileg
létrehozottra, de még mindig az õ alkotása volt. Kiszûrtük a németbõl
fordításnál óhatatlanul felbukkanó germanizmusokat, rendbehoztuk nem
német tulajdonnevek németesített alakjait, amik helyett a magyarban
mást használnak (Praha--Prag--Prága), számos esetben újrafogalmaztunk
mondatokat, sõt egész bekezdéseket. Általában kortárs szerzõ vagy
fordító mûvével, amely nem kimondott költészeti igénnyel készül --
hétköznapi nyelvezetû regény, szakirodalom, újságcikk stb. --, mindig
stilisztikai korrekciónak is alá kell vetni, még akkor is, ha a szerzõ
elismert író vagy irodalomtudós. Számos könyv ment át a kezemen híres
emberek tollából, amik ma nem vetnének jó fényt szerzõikre, ha
tekintélyüktõl megilletõdve beértem volna a szokásos korrekcióval,
netán betûhíven reprodukáltam volna azokat. (Ami nem jelenti persze
azt, hogy _minden_ író és irodalomtudós hibásan ír, döcögve fogalmaz,
rosszul stilizál. Akadnak.)

  E kis listát felállítva eltöprenghetünk, melyik mû hová sorolható ezek
közül. Jómagam például a Majtényi-féle Verne-fordítást egyértelmûen a
hármas szám alá sorolom, hiszen ez az alig húszesztendõs
szövegváltozat nem léphet fel egy nyelvtörténeti dokumentum igényével.
Ezért indokoltnak látom a helyesírási hibák javítását, ha netán
akadnak, de arra ez még mindig nem indok -- ahogy János is mondja --,
hogy Pencroffot "visszapencroftosítsam".

> 2. Consensus professorum:
> Velemenyem szerint ilyen esetekben nem hasznalhato a
> "kozfelkialtas", vagy az "okos emberek egyetertesenek" elve.

  Azt hiszem, Jánosnak itt is igaza van. Jobbat ugyan elsõ hökkentemben
nem tudtam kitalálni, de levelem megírásakor elsõsorban arra voltam
kíváncsi, minek tudható be a név kétféle alakja, mit tud errõl mondani
a publikum, s ebbõl reméltem leszûrhetni valamilyen útmutatást, ami
sikerült is. Charles-é elég volt a konkrét esetben, de Jánosé
általánosan alkalmazható.

> 3. Tudtak konyvet csinalni 1980 elott

  (Pontosítok: 1980-ban _még_ tudtak, így fogalmaztam -- 1990-et
tekintem a választóvonalnak, ameddig tudtak.)

> Ugy gondolom ez az erv tobb szemontbol is hamis. Konyvet csinalni es
> helyes szoveget publikalni nem ugyanaz. Tehat ha az erv ugy
> hangzana, hogy regebben tudtak jo szoveget kiadni, akkor ertekelheto
> lenne, csak nem igaz. Regen is tudtak rosszat es ma is tudnak jot. A
> jo szoveget azonban megfelelo kriteriumok alapjan kell kivalasztani
> es eloallitani. A fenti erv visszahullhat rank. Vajon 2000 utan
> milyen "elektronikus konyveket", "szovegeket" adunk ki.

  Nos, a fenti érv nemcsak hullhat, hullik is vissza, de nem ránk,
egyedül énrám. A lista többsége nem nyomdász, én az vagyok, és az 1990
utáni magyar könyvkiadás siralmas állapotában bizony az én
mancslenyomatom is benne van. Állítom, hogy messze a mai magyar átlag
fölött dolgozom, de mivel a könyv nem egyszemélyes készítmény, eddig
még nem fordult elõ, hogy egy munkámat készen, nyomva, kötve
viszontlátva el ne szörnyedtem volna. Valaki mindig elrontja.
  Az érv tehát nem hamis: a tények megfigyelésén alapul. Mindmáig
szakképzett mozdonyvezetõ vezeti a mozdonyt, képzett orvos mût a
kórházban, s jogosítvány nélküli taxis sem létezik -- ám a könyv- és
fõleg az újságcsinálás a számítógépek elterjedése óta olyan emberek
kezében van, akik ezt a szakmát nem tanulták, nemhogy hivatalos
papírjuk, de effektív képzettségük sincsen. Ismét nem állítom azt,
hogy mindenki dilettáns lenne a szakmában, de nekem például nincs
papírom a nyomdaipari szakközépbõl, nem is jártam oda, nem jártam
sehová. Sokkal többet tudok a tizenkét éves gyakorlatommal, mint egy
frissen végzett szakközépiskolás, de akkor sem állíthatom, hogy
képzett nyomdász vagyok. Gyakorlott vagyok, nem képzett.
  Az az állításod, János, hogy régen is tudtak rosszat és ma is tudnak
jót, természetesen vitathatatlan, mindazonáltal ha megnézzük az
össznépi átlagot, akkor azt látjuk, hogy a színvonal hatalmasat zuhant
a számítógépes nyomdászat elterjedésével.
  Valóban nem ugyanaz könyvet csinálni és szöveget kiadni --
állításaimat elsõsõroban magára a szövegfolyamra vonatkoztatom,
nemigen foglalkozva a tördeléssel és még kevésbé a kötéssel. Szedõ
vagyok, író vagyok, engem a szöveg érdekel. Márpedig a mai magyar
könyvek szövegbeli állapotára _nem_ az a jellemzõ, ami most van kint
nálam a könyvtárból, Lem A kudarc címû regényének 1995-ös kiadása a
Magyar Könyvklubtól. Jó helyesírás, jó fordítás, jó szedés, jó
tördelés. Minden jó, a könyv nagyszerûen van megcsinálva. Sokkal
inkább jellemzõ a mai állapotokra a szintén most nálam levõ Szép
álmokat, Billy! Daniel Keyestõl, 1992, Delej Kft. Szemlátomást többen
szedték, helyenként száz oldalakon át nincs egy hiba, máshol
oldalanként kettõ-három is. Sajtó- és helyesírási hibák. Fordítási
hibák, stílushibák. És a könyv még mindig messze fölötte van annak a
színvonalnak, amit némelyik kiadótól látni -- jellemzõen azoktól,
amelyek sci-fiket és fantasyket adnak ki tömeges mennyiségben,
"újrafeldolgozott", vécépapírszínû és -durvaságú papírra,
csillagászati árakon; helyesírásuk, tördelésük kritikán aluli, s még
szerencse, ha a stílus nem az. Jelenleg sajnos ez az átlag, mert ennél
rosszabb is van.
  Régen is volt ponyva, van egypár ilyen kötetem régebbi idõkbõl, de
ezek egy kicsit mások. A ponyvánál is betartották a helyesírást,
rendesen betördelték, és a silány minõségû papír még mindig nem volt
galambszürke, amin a fekete betû olvashatatlan.

> 4. Habozas nelkul felulbiralnam
> Milyen jogon? Osszevetve a forditas eredetijevel (lehet, hogy
> angolbol forditotta), vagy a
> http://jv.gilead.org.il/gallica/T0089830.html cimen talalhato
> francia szoveggel? Vagy szimpatia lapjan? Esetleg mert 1980-ig
> tudtak konyvet csinalni?

  Jó kérdések. Az eredetivel persze nem tudom összevetni, nem tudok
franciául, s az, hogy mikor tudtak könyvet csinálni, ebbõl a
szempontból nem perdöntõ. Azon a jogon bírálnám felül, hogy én itt egy
reprodukciót készítek, amely -- a fentebb vázolt nyomdászati alapelvek
fényében -- a szöveg irodalmi jelentõsége szempontjából nem kell, hogy
betûhív legyen. Végrehajthatjuk a szokásos korrekciókat. Ha ugyanis az
1980-as kiadást azért kapnám kézhez, hogy fizetett munkaként
kiszedjem, s aztán nyomtatott kiadás készüljön belõle -- tehát
semmilyen "újmódi internetes izé" nem lenne a dologban --, ezeket a
korrekciókat akkor is végrehajtanánk. Valószínûleg nem is én, hanem
már a kézirat-elõkészítõ.
  A következõ kérdés az, hogy ha a szokásos korrekciókat végrehajtjuk,
azokba beletartozhatik-e a Pencroff--Pencroft javítás. Nem, ha két
egyenértékû kiadást vizsgálunk -- ezért említettem a kiadók nevét. Ha
nem két tekintélyes, szakmai szempontból igen nagyra tartott kiadó
állítana kétfélét ugyanarról a névrõl, hanem az egyik egy ismeretlen
és szemlátomást alacsony színvonalú zugkiadócska volna, akkor úgy
tehetnék, mint a pályakezdõ orvos, akinek a betegénél az adjunktus úr
szívinfarktust diagnosztizál, a professzor úr viszont bokaficamot,
neki magának semmilyen elképzelése sincs, tehát a professzor úrnak fog
hinni tekintélyi alapon. Ha tehát ez az eset állna fenn, akkor nem
fordultam volna kérdésemmel a nyilvánossághoz, hanem én is eldöntöttem
volna tekintélyi alapon, de így nem tehettem, szerencsére.

> 5. A digitalizalt szoveg es szovegtortenet
> Velemenyem szerint barmilyen digitalizalt szoveg, mint minden
> nyomtatott kiadas, vagy kezirat textologiai ertelemben ujabb
> szovegvarians es mint ilyen az adott szoveg tortenetenek szerves
> resze.

  Pontosan. Ez azonban implicite azt is jelenti, hogy nem szükségszerûen
azonos a digitalizált változat a készítéséhez felhasznált eredetivel,
hisz különben nem lenne új szövegvariáns. Történhetnek benne akaratlan
szövegromlások éppúgy, mint szándékos javítások.

> 6. A MEK es a textologia
> Oromteli, hogy sokan valaszoltak Lang Attila kerdesere, de ugy
> gondolom a valaszok nem adekvatak abban az ertelemben, hogy nem az
> adott problemara felelnek. Igaz es nagyon hasznos Kokas Karcsi es
> Charles Falut eszrevetele, de a kerdes mas. Elvi problemat es
> gyakorlati problemakat latok. Elvi kerdes, hogy a digitalizaloknak
> van-e joga "belejavitani" a szovegbe es, hogy a MEK szovegek
> digitalizalasaval vagy elektronikus kiadasaval foglalkozik.

  Pontosan ezt kell átgondolnunk. A MEK természetesen, ha jól
meggondoljuk, egyikkel sem foglalkozik, a MEK nem digitalizál (csak
esetlegesen, ritkán), csupán átveszi a mások által digitalizált
mûveket. A MEK tárol és szolgáltat. Elektronikus kiadással annyiban
foglalkozik, hogy egyes mûvek, például csekélységem Sophie-ja is itt
lát elõször napvilágot, korábban papíron nem jelent meg.
  A digitalizálót véleményem szerint nem tekinthetjük úgy, mint puszta
közvetítõt, _amely_ az egyik hordozóról a másikra viszi át a szöveget.
Ez mindaddig nem lehetséges, amíg a szövegfelismerõ programok el nem
érik a száz százalékos hatékonyságot, ami lehetõvé tenné a feladat
teljes gépesítését. Jelenleg a digitalizálást ember csinálja --
márpedig amit ember csinál, abba óhatatlanul beleviszi önmagát is.

La'ng Attila D., iro <lad at rentahost.net> <http://lad.rentahost.net>
KALAMARIS = Tintaval sebteben lerajzolt nyaklanc.