[KATALIST] Fwd: kérés

[László Pintér]

Kedves Katalisták, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem tudom
megtalálni, ki is lehet az a Szószóló. Aztán tegnap este végre
berozsdásodott agyam egyik szegletéből kipattant: hát persze, ha valaki
tudja, egyedül Gulyás Pál lehet az. Kerestem az interneten a kötetet,
számtalan találatot kaptam is, de nem találtam full text szöveget a Magyar
írói álnévlexikonhoz. Ma aztán siettem a könyvtárba, ahogy tudtam, s az
álnévlexikon  425. oldalán a Szomory Károly (Trautsch Károly) és a Szovátai
(Jákó János) álnevek között megtaláltam:
"Szószóló (Vérpiros rózsák és próféta versek. Bp., 1943) : Horváth József
(Pécs) (A címlap fonákjáról)."
Innentől aztán még izgatottabb lettem, hiszen én ezt a címet valahonnan
ismertem. Aztán rájöttem: Csorba Győző mesélt a kötetről az A város
oldalában c. beszélgetőkötetben. És ezt már el lehet érni a DIA-n.

Szombati pihentetőül majd a levél végén "becopyzom" a szórakoztató
visszaemlékezés-részletet, kiemelve a Vérvörös rózsákról szóló mondatokat,
de aki nem akarja végigolvasni az egyáltalán nem mulatságos korról szóló
mulattató emlékezést, annak idemásolom az inkriminált részt:

*"Szerepelt aztán valaki, aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem
adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a
kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant
dilettáns volt."
*
Most már tehát minden világos Szószólóval kapcsolatban: Gulyás Pál - hála
neki - összekötötte Péccsel és Csorbával ezt az álnevet. És már az is
világos, hogy miért éppen a pécsi László-nyomda nyomta "címlapot".
És most már az is világos, milyen buta vagyok: hiszen a "címlapon", ami tkp.
a borító, ott áll: "Felelős szerző és kiadó: Horváth József". Mellesleg: de
jó is, hogy nem vettem észre elsőre! Így legalább megfejthettem Szószóló
pécsi kapcsolatait.

Ezek után már csak annyit kell kideríteni, kinek van igaza: Csorba egy
kicsit másképpen adja meg a címet (és helyett avagy), és a kiadási helyet.
(Gulyásnál Budapest, 1943., Csorbánál pedig Amerika, év nélkül). Az a baj,
hogy Csorba könyvtárában (remélem, csak *még*) nem találtam meg a kötetet,
az Internet pedig "nem tud róla" semmit. Aki tehát előbb megtalálja, kérem,
írja meg, mikor és hol adták ki ezt a könyvet.
Elnézést kérek, hogy előbb szóltam, aztán gondolkodtam, de így talán a
Katalistet is szórakoztathatom Csorba anekdotáival.
Köszönet a Katalist segítségéért, ha nem írok ide, talán belenyugodtam
volna, nem tudom, ki az a Szószóló.
Éljen a Katalist!
Pintér László

És akkor jöjjön a Csorba idézet, mert Szószóló alias Horváth József
megismerése így lesz teljes:

(Csorba Győző: A város oldalában. Pécs : Jelenkor, 1991. p. 87-90. ;
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000275&secId=0000026348&mainContent=true&mode=html)

"...  a kommunista párt kezdeményezésére 1945-ben, ha jól emlékszem, újra
elkezdett mozgolódni a pécsi értelmiség. 1945-ben meghívtak néhányunkat a
kommunista párt megyei bizottságára, ami akkor az egykori vitézi székházban,
a Rákóczi úton egy kis tornyos házban volt. A társaság már magában véve is
valamiféle csoda volt. Mert ott megjelentek olyan figurák, akiknek csak a
szándékuk volt irodalmi, de tehetségük egyáltalán nem. Főként ezek óriási
lendülettel akarták, hogy legyen Pécsett valamilyen íróegylet. Akkor mi
ennek a pártbizottsági unszolásnak a hatására összeültünk, és először csak
egy nagyon laza csoportot alakítottunk. Ez volt az Írók, Művészek, Tudósok
Szabad Szakszervezete. Ehhez hasonló az én tudomásom szerint az országban
sehol másutt nem volt. Az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete
elnevezés is mutatja, hogy ennek a szervezetnek három csoportja volt; a
tudósok csoportját Bálint Péter kutató orvos vezette, a képzőművészekét
Martyn Ferenc, az írókét pedig én. Főtitkárunk Lissák Kálmán biológus,
egyetemi tanár volt. Az írók esetében meglehetősen groteszkül jártunk el,
mert tagokat úgy is toboroztunk, hogy az újságban közzétettük: aki írónak
érzi magát, annak köztünk a helye. Ez példátlanul liberális és vakmerő
módszer volt. Az lett az eredménye, hogy felhívásunkra jött mindenki, akinek
valaha is toll volt a kezében. Talán mondanom sem kell, hogy a biztatásra
roppant sokan vélték magukat írónak. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy
még a fele sem volt az. Mindenesetre a szervezetnek ez a tagozata
megszületett, és a működése ehhez az időszakhoz köthető. Egy szabad
társulásra gondolj, amely tulajdonképpen nem azért volt jó, mert nagyszerű
remekműveket hozott létre, hanem azért, mert itt a tehetségesek is láthatták
egymást. [...]
[...] Mivel itt anekdotákat vársz, el tudok már a kezdeti időkről mondani
egynéhányat. Az volt a program, hogy mindenki fölolvasta a legújabb
alkotását. Elsősorban a dilettánsok szerettek felolvasni. Egyikük saját
magát úgy hívta, hogy vőfélyköltő. Az akkori szokások szerint járta a
környékbeli falvakat, és a lakodalmakon a maga gyártotta rigmusokat
szavalta. Neki volt egy verse, aminek két sora így szólt: "Egy szép tavaszi
reggelen, / sétáltam künn a tengeren". Már nem is tudom, melyikünk, Galsai
volt-e vagy én, mindenesetre mondtuk neki, mikor a véleményünket kérdezte,
hogy azért kicsit furcsa, hogy a tengeren sétál ő. Azt felelte, hogy
biztosan azért furcsálljuk, mert nem tudjuk elképzelni. Ezt el kell
képzelni, csakis úgy lehet megérteni. Megmagyarázta nekünk, persze,
elfogadtuk.

Ebben az egész társaságban és az összejövetelekben a kényes pont Galsai
Pongrác volt. Abban az évben érettségizett, és mindjárt eljött közénk,
nyáron. Ő az ilyen dolgokat nem bírta ki nevetés, sőt röhögés nélkül. Szinte
fulladozott, amikor ilyeneket hallott. A tucatdélutánokon rengeteg humoros
dolog esett. Egy Kő Kálmán nevű "író" képviselte a merev, pártos és az ő
véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni
próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította.
Megtörtént egyszer, hogy valami ilyen elszólás miatt Galsai elkezdett
nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori
hangon rákiabált: "Öcsi, mars ki!" Nekem igazságot kellett tennem kettejük
között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam
nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint
Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az
volt a következménye, hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga
elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.

Megjelent közöttünk például egy vasúti ember, nem tudom, hogy mi volt a
becsületes foglalkozása, egy munkás, mozdonyösszekapcsoló vagy mi lehetett.
Ez felolvasott egy verset. Rím nélkül csinálta meg a verset, egyébként is
teljesen szétszaladt a szöveg, ami úgy, rím nélkül még mulatságosabban
hatott. Mondtuk neki finoman, hogy rímet is jó volna beletenni ide-oda. Nagy
lelkesen hálálkodott: "Köszönöm, kortársak, ezt még nekem eddig senki sem
mondta. Én most sokat tanultam." Kortársnak neveztük egymást, mert nehezen
lehetett eldönteni, hogy kije is vagyunk a másiknak. Ez az elnevezés később
is megmaradt. Volt köztünk párttag, volt pártonkívüli, volt olyan is, aki
valósággal dicsekedett avval, hogy ő a kaszás-keresztesek pártjában
működött. Ez valamilyen paraszt-nyilaskeresztes párt volt. Szóval még maradt
a 45-ös ideológiai zűrzavarból jó nagy adag itt Pécsett is, ahol pedig
viszonylag rövid ideig tartott a Szálasi-korszak. 44 március 19-én vonultak
be a németek, október 15-én volt a hatalomátvétel. Pécsett viszont már
néhány hét múlva itt voltak az oroszok, megalakult az új kormány.
Mindenesetre ez a dilettáns társaság állandóan sürgette, hogy csináljunk egy
irodalmi felolvasódélutánt a számukra.

Ennek a háznak, ahol székeltünk, volt egy nagyobb terme. Elhatároztuk, hogy
ebben a teremben külön csinálunk egy műsort az ordítóan dilettánsok számára.
Ezen szerepelt Kő Kálmán, aki az egyik legvonalasabb figurája volt az akkori
irodalomnak; szerepelt egy Toszenberger Béla nevű ember, aki magát később
Tárja Bélára magyarosította. Szerepelt egy Tillai Ernő nevű fiatalember. Ő
kivétel volt: nem volt tehetségtelen, csak egészen fiatal és kezdő.
Egyébként azonos azzal a Tillai Ernővel, aki most mint építész és fotós
ténykedik. Szerepelt a vőfélyköltő, akit említettem már, és akiről az él
bennem, hogy nem vetette le a télikabátját sem, noha fűtöttek, mert
valamikor késő ősszel vagy télen tartottuk ezt a felolvasó-ülést. És egy
olyan kabát volt rajta, amit városi bundának neveztek. A nyaka fekete
bársony volt, a kabát többi része fekete posztó. *Szerepelt aztán valaki,
aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit
Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy
Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt. *Aztán egy
Boros nevű prózaíró, aki pedig nagyon érdekes ember volt abból a
szempontból, hogy mintha semmit nem vett volna komolyan. Makóról, az oroszok
elől menekült erre. Olyan novellákat írt, amelyek meghökkentették az embert.
Például hogy egy ikerpár az anyaméhben hogyan gyilkolja meg egymást. Erről
szólt az egész novella, és ezt valamilyen freudi alapra helyezte; amelyikük
életben maradt, egész életében lelkifurdalást érzett a gyilkosság miatt. Ő
aforizmákkal is föllépett sokszor. Elöl volt két foga, és több semmi. Mindig
boldogan mosolygott. Aztán volt egy Délceg-Diczig Hugó Lajos. Ennek
tulajdonképpen Diczig Hugó volt a neve, a színháznál valami súgóféle volt,
és magyarosított Délceg Lajosra. Egyáltalán nem volt délceg, mert
meglehetősen nyiszlett kis ember volt; ő szintén novellákat írt. Ezek ott
ültek az asztal mellett, és én ott ültem velük, középen, mint elnök.

Már előre szóltam barátaimnak, hogy itt kabaré lesz. El is jöttek, és az
első sorba odaültek, végig, Takács Jenő, a felesége, Martyn Ferenc és még
mások, akik akkor a komoly társasághoz tartoztak. Elkezdődött a
fölolvasó-ülés, nem tudom, milyen sorrendben álltak fel egymás után; dehát
az érdekességekből egynéhányat. Toszenberger-Tárja Béla valamilyen
indíttatásból szögedi tájszólásban írt egy novellát. Így aztán mindent
ő-zött. A címe az volt a novellának, hogy Egy pöngő, ami volt is mög nincs
is. Az egész novella így volt megírva. A vőfélyköltő kisütött hajjal állt
fel. Megkérdeztük tőle, hogy mivel csinálta. Kiderült, hogy sütővassal, ami
régen divatban volt, ezzel sütötte ki a haját otthon. Ő egy szomorú verset
olvasott egy kisleányról, aki meghalt. Ilyen rész is volt benne: "És te
meghaltál, te szölke kisleány". És ezt így mondta, hogy "szölke". Kicsit
kackiásan, mintha megint lakodalomban lenne.

A teteje mindennek Kő Kálmán volt, aki írt egy színdarabot. Ez egy mérnökről
szólt. A cselekmény szerint a mérnökkel a németek akartak építtetni egy
utat, de ő hősiesen elszabotálta, és emiatt bíróság elé került. A darab még
a Horthy-világban játszódott. A mérnök neve a darab szerint az volt, hogy
Harsányi. Arra pontosan emlékszem, és a darab nagy része, vagy talán az
egész a bíróság előtt játszódott, egyetlen nagy jelenet volt, ahogy a bíró
kihallgatja ezt a Harsányit. Kő Kálmán, akárcsak a többi szereplő,
fölolvasás közben állt, s mert a kéziratot otthagyta az asztalon, le kellett
hajolnia, hogy olvasni tudja. Rákönyökölt az asztalra, és így olvasta:
"Bíró", akkor a szerep szerint valamit mondott a bíró. "Harsányi", és felelt
más hangon a mérnök. Megint "Bíró", megint "Harsányi", így, sokáig. Egyszer
csak látjuk, hogy elhallgat, megmered, és néz az ajtó felé. Az ajtó elöl, a
terem végén volt, éppen az ellenkező oldalon, mint a mi hosszú asztalunk,
ami mellett ültünk. Akkor váratlanul elkezd Kő Kálmán ordítani, színdarabon
kívül: "Elvtárs, tessék, jöjjön előre, itt most már nincs különbség ember és
ember között. Magának épp olyan joga van itt elöl ülni, mint bárki másnak."
Először nem is értettük, hogy ez most micsoda. Az a szerencsétlen meg, aki
már úgyis meg volt riadva attól, hogy a fölolvasást megzavarta, óvatosan
előrejött és leült. Kő Kálmán meg, mintha a világon semmi sem történt volna,
visszakönyökölt az asztalra, és olvasta tovább, "Bíró", "Harsányi", "Bíró"
és a többi.

Ezt alig lehetett komolyan kibírni. Mondtam, hogy az első sorban azok ültek,
akik eleve a hecc kedvéért jöttek. Egyikőjük, Takács Jenő felesége nagyon
szeretett nevetni. És amikor a közjáték befejeződött, azonnal kitört a
nevetés belőle s a többiekből is. Én éppen szemben ültem velük, hát én is
nagyon nehezen bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ledobáltam a földre
valamilyen tollat vagy micsodát, hogy lenyúlhassak érte, és ott lent, az
asztal alatt legalább kinevethessem magamat. Hát így zajlott le az
ünnepélyes felolvasóest."

Aki pedig idáig eljutott annak köszönet a türelemét: P. L.


Kedves Listatagok, az Atlasz azonosítása megtörtént! Továbbítom a leírást,
hátha érdekel valakit, s egyben köszönöm Braila Mária (Székesfehérvár, Szent
István Múzeum Könyvtára) gyors válaszát.

Cím:ÁTI kisatlasz / [kiad. a] Magyar Királyi Állami Térképészeti IntézetDátum:
[1941]Megjelenés:Bp. : M. Kir. Áll. Térképészeti Int.,
[1941]Terjedelem:VIII, 176, 156 p., [72] t. fol. : ill. ; 22 cm
Tárgyszavak:földrajz atlasz Földrajz atlaszEgyéb nevek: Magyar Királyi
Állami Térképészeti Intézet (Budapest) Lelőhely:Miskolci Egyetem Könyvtár,
Levéltár, Múzeum<http://kvt20.lib.uni-miskolc.hu/webpac-bin/wgbroker.exe?new+-access+top.Miskolc+search+open+BL+31084><http://www.lib.uni-miskolc.hu/>
Pécsi Tudományegyetem BTK-TTK Kari
Könyvtár<http://w3.lib.pte.hu/WebPac/CorvinaWeb?action=onelong&showtype=longlong&idno=MOKKAN0003947647><http://www.lib.pte.hu/>




 S lám, itt Pécsett, a "testvérkönyvtárban" is elérhető a könyv! Majd onnan
szerzek egy címlap másolatot!

Mindenkinek szép hétvégét: P. L.



-
Pintér László
Pécsi Tudományegyetem
Pollack Mihály Műszaki Kar Könyvtára
Tel.: 72/503-650/3904
Fax.: 72/503-650/3932
Otthoni telefon: 72/226151
Honlap: http://www.csorbagyozo.hu
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <https://listserv.niif.hu/pipermail/katalist/attachments/20110205/fdd82db7/attachment.html>