[KATALIST] Egy „sportszerűtlen” kolléga emélkére.

[Vári Zoltán]

Egy „sportszerűtlen” kolléga emlékére!
 
 
Amikor az ember diplomaszerzésre adván fejét, megpróbál bekerülni valamelyik felsőoktatási intézménybe, az első leküzdésre váró akadály rendszerint a felvételi vizsga.
 
Amennyiben az illető úgy dönt, hogy a siker érdekében segítséget (is) szeretne igénybe venni, anyagi lehetőségeit felmérve keres egy megfelelő előkészítő tanfolyamot.
 
Alaposan kell mérlegelnie, hiszen ezek a tanfolyamok bizony pénzbe, nem is kevés pénzbe kerülnek, és persze arra sem lehet mindig mérget venni, hogy az „edzőtábort” végigjárók közül eredményt produkálók számára történő hivatkozás valós adatokon alapul, avagy pusztán csak üzleti fogás.
 
Azt, hogy manapság mit kóstál egy ilyen „külső” segítség, könnyen megtudhatjuk, ha belenézünk a megfelelő hirdetésekbe.
 
Én most azt szeretném kérni, hogy – könyvtárban ez nem okoz különösebb gondot – aki teheti, búvárkodjon egy kicsit.
 
Lapozzuk fel a nyolcvanas évek első felének újságjait és vessünk néhány pillantást az azokban olvasható apróhirdetésekre. 
 
Bárki meggyőződhet arról, hogy bizony a fentebb említett egyetemi és főiskolai előkészítők már húsz éve is vastag bukszát igényeltek.
 
Persze, üzletnek se rossz egy ilyen vállalkozás. Épp ezért, nem csak ma, hanem a múltban is bőséges volt a kínálat. Volt ilyen, volt olyan. Akadtak lelkiismeretes „okítók” és valószínűleg voltak olyanok is szép számmal, akiket csak a haszonszerzés érdekelt. Egy dolog lebegett a szemük előtt; minél többet kaszálni. Tök hülye a gyerek? Tuti, hogy nem fog bejutni az egyetemre? Nagy dolog. A lényeg, hogy pengessen. Méghozzá sokat.
 
Nos, ennyi bevezető után én egy olyan „előtanodáról” szeretnék néhány szóban megemlékezni, amely kilógott ebből a sorból.
 
Különlegessége egyebek mellett abban nyilvánult meg, hogy egy vasába sem került a nebulóknak!
 
Hihetetlen? Lehet. De tény!
 
Mindez egy fantasztikus figurának volt köszönhető, aki amellett, hogy rajongott a történelemért – elsősorban az 1703 után magyar ill. az 1789 utáni egyetemes történelemért – kiemelkedő pedagógiai érzékkel rendelkezett. Nem csak át tudta adni ismereteit, hanem ami szerintem a legfontosabb, meg tudta szerettetni hallgatóival az általa okított tárgyat. Én azt tartom igazi tanárnak, aki ez utóbbira is képes.
 
Most pedig a többi különlegességről. Például az órák hangulatáról. Na ez sem volt semmi.
 
Ha a rendszeres tanulásnak, az előadásokra történő lelkiismeretes felkészülésnek köszönhetően tudott az ember, akkor nem volt semmi gond, de ha nem ... na akkor aztán kitört a balhé. Volt ott akkor minden. Üvöltözés, ajtócsapkodás, szó szerint értendő sírás-rívás, sértődés, duzzogás, örihari, teremből való ideiglenes vagy gyakran végleges kivonulás.
 
Ezek alapján nem lehetett csodálkozni azon, hogy a kezdeti 20-25 fős létszám hamar csökkent le 10-12-re.
 
A módszer is egyedi volt. A „mester” olyan dolgokról nem igen mesélt, amik a benne voltak a tankönyvben. Inkább a kiegészítő infókra, a kis „színesekre”, a pikantériákra helyezte a hangsúlyt. Persze azért egyebek mellett Magyarország állam- és kormányfőinek nevét is fújnia kellett minden nebulónak, méghozzá időrendben oda és vissza. Az esetleges fejmosásokat elkerülendő nem ártott tudni mindezt az 1848 és 1945 közötti fontosabb tárcákért felelős kormánytagok esetében sem, és mindezen ismereteket úgy kellett elsajátítani, hogy az órákon szigorúan tilos volt a jegyzetelés!
 
Nos így zajlottak azok felejthetetlen kedd esték a Széchényi Könyvtár Pollack Mihály téri épületének dísztermében.
 
Persze az eredmény sem maradt el. A 90-95 – nem egyszer 100 (!) – százalékos, sikeres felvételik önmagukért beszéltek.
 
Ezen kis visszaemlékezés nem lenne teljes a heti 2-3 órás koncentrált figyelmet igénylő munka utáni „kötelező” program megemlítése nélkül. A fejtágítók után a társulat átvonult a közeli Múzeum Kávéházba. Íratlan törvények persze itt is voltak. Sörözgetés közben a Fraditól a Rolling Stones-ig mindenről lehetett beszélgetni, csak egyről nem; történelemről! Az ilyen „főben járó bűn” bizony komoly következményekkel járt. Az illető törhette a fejét, hol szerzi be figyelmetlenségének árát, a téli fagyit.
 
Hagyomány volt az is, hogy a „tanév” végén a csapat egy közös kiránduláson vett részt. A „főnök” persze még ekkor sem tagadta meg önmagát. Az utolsó pillanatban is csak sejthette az ember gyermeke, hogy épp a Pálvölgyi cseppkőbarlang és környéke, a Börzsöny, avagy Gödöllő az úticél.
 
Az eddigiek zárásként engedjenek meg, engedjetek meg egy magánjellegű megjegyzést. 
 
Nem vagyok hívő, nem vagyok vallásos, de feleségem, ZSÖNIKE halála óta elképzelhetőnek tartom azt, hogy talán valahol, ott fent egy felhő szélén egymás mellett, lábat lógatva és vigyázva ránk üldögél többek között
 
a raktáros 
 
BALÁZSOVICS MISI, 
BARSIN JÓSKA, 
GYIMESI PALI bácsi, 
HÓDY JÁNOS, 
HOLCZMÜLLER JÓSKA, 
KÁDÁR LACA, 
KALÁCSKA JÓSKA, 
RÁSY ÁRPI
és
TISZAI PISTA,
 
a felejthetetlen „kisfőnök”, 
 
TATAI ANDRIS, 
 
és a „kissé lökött” gépkocsivezető, 
 
„Lófej”, azaz RÉTHÁTI JANCSI. 
 
Teljességre termeszétesen nem tudok és nem is akarok törekedni de azért 
 
LAKNERNÉ, ZSÓKÁT, Zsönike nővérét, 
MACZIKA BÉLÁT, 
MIKLÓSI JÁNOST, 
SÖVÉNY ZOLIT, 
SZENTE PÉTERT 
és 
ZILBER IVÁNT 
 
sem fogom soha elfelejteni.
  
Néhány napja sajnos ELEKES PÉTER barátunk, az egykor híres-hírhedt, „legendás” előkészítők kitalálója és életben tartója is tudja arra a bizonyos kérdésre a választ.
 
Én ezekkel a sorokkal szerettem volna elbúcsúzni attól az embertől, aki volt akkor „arc”, hogy oktatói, tanítói ténykedésért soha nem kért és nem fogadott el pénzt. Ingyen és „bérmentve”, szabadidős ténykedésként tette azt, amiről úgy gondolta, tennie kell.
 
Senki ne rémüljön meg. Nem vágyom irodalmi babérokra. Stílusom alapján, az un. „írói véna” teljes hiányában erre – az olvasottak alapján gondolom ti is így vélekedtek – nem is lenne esélyem, de talán bocsánatos bűn, ha időtöket rabolva, kissé pongyolán fogalmazva kiírtam magam mindazt, ami a megváltoztathatatlan szomorú tény kapcsán megfogalmazódott bennem.
 
 
 
Péter!
 
Emlékszel?
 
A múltkor, mikor egy állásinterjú kapcsán a várban jártam, az V.-ös portán arról beszélgettünk, hogy az lenne számomra a legnagyobb boldogság, ha újra „Széchényis” lehetnék, ha újra kollégák lennénk.
 
Azt mondtad, nem lesz könnyű ezt összehozni, de azért drukkolsz.
 
Péter!
 
Haragszom rád!
 
Rendesen kicsesztél velem.
 
Nem voltál „sportszerű”! 
 
:-(


_________________________________________

Tanuljon nyelvet, szakmát otthon, kényelmesen! 
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <https://listserv.niif.hu/pipermail/katalist/attachments/20080908/adfa66d1/attachment.html>