Re: [KATALIST] CRM-vitához

[Bánhegyi Zsolt]

Válasz Mikulás Gábor CRM-vitához c., 2007. Nov. 12., H, 23:49-kor irt levelére.

Kedves Gábor!

Dicséretes a buzgalmad, hogy értetlenkedve és hosszasan, de dicsérö szavakkal 
igyekszel beterelni a CRM és hivei táborába. Ismét azt kell mondjam, hogy 'read 
my lips', ahogy az angol mondja, és olvasd le a számról, hogy idevágó nézeteidet 
nem osztom. Customer Relations? Ügyfél kapcsolat? Na ne. Az ügyfél, akárhogy 
is próbálják palástolni, vagy talán nem is? -- az üzleti világ szereplöje, aki jól 
mutat az autókereskedésben, vagy a Tesco végtelen országútjain, de nem egy 
könyvtárban. 

AZ OLVASÓ NEM ÜGYFÉL!!

Szégyellheti nyugodtan magát az a kolléga, akinek az...Nem veszi észre, hogy 
paradox módon milyen elidegenitést kivánnak meg töle, s ha ez neki passzol és a 
valódi bensöséges könyvtáros-olvasó viszonyt képtelen elsajátitani, akkor valóban 
maradjon olyan helyen, ahol ez a más hullámhosszon realizálódó kapcsolat nem 
tartozik a munkakörhöz.

Budai László kérdésére, hogy - idézem: "Lehet, hogy az iskolában is szükséges 
egyfajta CRM?" Gábor habozás nélkül rávágja:

-- Természetesen! :-) 

És ott vajon ki az ügyfél? A gyerek? vagy a tanár? Megáll az ész és trombitál. Ezek 
után nem lennék meglepve, ha a Mikulás családban már otthon be is vezették a 
CRM-et, a gyerekek bizonyára jó ügyfelek. 

A blog az egy személyes, söt túlszemélyes közeg, ahol a kitárulkozás esetenként 
szakmai haszonnal jár. A CRM pedig, épp ellenkezőleg egy korrekt, becsületes és 
olajozott, de jéghideg kapcsolatrendszer. De mire is megy ki a játék? Hogy minél 
többet, lehetőleg egyre személyesebbet tudjunk meg mondjuk az ügyfélröl, itt az 
olvasóról, belső szokásairól, hogy célzottan egészen kusztomizálva kiszolgáljuk.
Igy lesz a korrekt és hüvös ügyféli kapcsolatból egyszerre épp az ellenkezője, a 
személyes én inváziója, de ez a tudás már visszájára fordul és a magánéletben való 
vájkálássá torzul(hat).

Barátom, nem kell nékem lecke ebböl a müfajból. Mielött a Számitóközpont vezetöje 
lettem, húsz éven át az Akadémiai Könyvtár Folyóiratolvasóját irányitottam. Magam 
szerveztem a szabadpolcos rendszert, katalogizáltam, szakoztam a folyóiratokat és 
napi 8 órában az olvasókat szolgáltam ki. Más világ volt, bizonyára, de cseppet sem 
könnyebb, mint ma az olvasóknak megfelelni. És milyen olvasóknak! Ott aztán volt 
igény és tekintély, mást se csináltunk, csak kusztomizáltunk, hogy melyik 
professzor vagy akadémikus vagy kutató mit keres, mi a heppje meg egyebek. 

Elárulok egy titkot, bár nem is titok, hiszen az akadémiai szférából sokan és sokszor 
még ma is felemlegetik nekem, elnézést kérek érte, de annyi szó esik az 
odafigyelésröl - nos, én többezer folyórat raktári jelzetét tudtam, valahogy rámragadt, 
megtanultam, nagyrészt még ma is tudom...,tudtam kivülröl az állományokat, hol volt 
esetleg hiányzó kötet meg ilyesmi, s ha egy olvasó bejött, sokszor meg se kellett 
néznie a katalógust, mert diktáltam neki az adatokat. CRM nélkül is tudni illett 
mindent mondjuk Gáldi professzorról, Németh Gyula bácsiról, Ligetiröl, vagy saját 
profjaimról az egyetemről, Országh tanár úrról, Szenczi Miklósról, Kéry Lászlóról, 
vagy fönökeim kutatási szokásairól, Szentágothairól, Láng Istvánról vagy Hadrovicsról, 
Telegdi Zsigmondról, Lakó Györgyről, Czine Mihályról, Donáth Ferencről, Kákosy 
Lászlóról, Borzsákról és Ritoók Zsigmondról - nem akartam névsorolvasást, de mégis 
az lett belöle, ott volt mindenki, állandó látogató volt az egész kutatói közösség a 
humán tudományokból éppúgy mint a természettudományokból. De mindennapos 
vendég volt a következő tudós generáció is, Róna Tas András, Géher István, Horányi 
Mátyás, Nyomárkay István, Heller, Márkus György, aztán meg Altrichter, Ludassy, 
Vidrányi, Kis János, Kis Gy. Csaba, Bibó István, Spiró és Granasztói György, 
Maróth Miklós és Jeremiás Éva, Fehér Márta és  Fodor Géza, Vargyas Péter és 
Gábor, Hoppál Mihály, Bárdosi Vilmos, Scholtz László, Nagy Gáspár, Szathmári 
Eörs ---  belölük is mind-mind fölkészült a könyvtáros. Országh tanár úrral például 
hetente egyeztettem az anglisztikai/amerikanisztikai cédulákat, deziderátákat, s az 
ő "ügyfélkedése" folytán vált páratlanná az MTA Könyvtára angolszász gyüjteménye. 

De még csak nem is ez az érdekes, nincs szükség tekintélyek megidézésére se, 
hanem a névtelen kutatók és látogatók, akik felfedezték a régi olvasóteremben, még 
az MTA székházban, ahol ma büfé üzemel, a szabadpolcon az esetleg hivatalosan 
szigorúan tiltott dolgokat, egy Mozgó Világ számot, vagy egy betiltott Tiszatájat,  ez 
volt ám az igazi kommunikáció az olvasóval, szinte arkánus tudás, amiért élni 
érdemes volt. 

Más volt tehát ez a viszony, rémületemre mást akarnak ma sugallni. Semmiképp 
nem kivánok senkit elriasztani a friss okosságoktól, müveljék-müveljük csak, talán 
több empátiát, müvészi szemléletet  és kevesebb manipulativ nekibuzdulást, mert 
lehet, hogy a menedzseri szemlélet rövid távon eredményes, de a 'long tail'-t, a 
hosszú távú felülkerekedést mégiscsak a müvészet, az empátia és a belső 
odafigyelés, a megnyilatkozó szeretet hordozza. Mindenféle szentimentalitás nélkül 
a könyvtárosság azért a legszebb szakmák egyike, mert nem csupán intellektuális, 
kognitiv tevékenység, hanem érzelmi dinamika, beleérzöképesség is, ars és techné 
egysége, polcológia és SDI, raktárszolgálat és irodalomfigyelés, a szellem 
köztársasága. A könyvtáros élete egy folytonos dialógus a valóságosan vagy 
virtuálisan jelenlévö olvasóval, ma ugyanúgy, mint régen. Egy Én-Te viszony a la Buber. 
Kell-e ennél még felhasználóbarátabb könyvtáros? Ez a hivatás azért ejt rabul és tart 
fogva, hogy nehéz kitörni belöle, mert teljes embert kiván, mondhatni a könyvtáros 
kiforrása - mint most a boré - csak teljes alámerüléssel lehetséges. 

Nincs királyi út, az alvatanulás meg effélék csak porhintés. A könyvtáros nem születik, 
hanem azzá válik, s ez nem lehetséges holmi receptkönyvvel, hanem bizony el kell 
sajátitani, kinokkal és szenvedéssel, hasonlóan a kultúra 'interiorizálásához'. Ahogy a 
nálunk a Vasarely-teremben még a héten látható Kodály-kiállitás egyik idézete mondja: 
"Kultúrát nem lehet örökölni. Az elödök kultúrája egykettöre elpárolog, ha minden 
nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a miénk igazán, amiért 
megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk."  Félre ne értsenek, nem szivesen látnék 
flagelláns könyvtárosokat a flaszteron, nem vagyok én új Savonarola, csak olyan 
elemi dolgokat ismétlek, hogy szinte már röstellem.

Végezetül hadd idézzem fel Bence Györgyöt, Isten nyugosztalja, aki a Világosság 
1989. évi különszámában egy interjúban a következőket mondta:

"És még volt valami ebben az egész idöszakban, ami azért egy halvány, pislákoló 
reménysugárként szolgálhat...Hogy voltak olyanok is, és tulajdonképpen ez a 
legszebb, akik nem nyújtottak különösebbet, nagy gesztust nem tettek, nem is voltak 
abban a helyzetben, hanem egyszerüen nem vettek tudomást a dologról, és úgy 
kezeltek minket, mintha normálisak lennénk, és mintha ők is normálisak lennének. 
egy normális világban. Az egyik legszebb ilyen...nem is élmény ez, mert folyamatos 
történet, hogy minket kirugtak az Akadémiáról, minden mértékben és minden módon, 
és ennek ellenére ugyanazon a helyen ültünk tizenöt éven keresztül. Az Akadémiai 
Könyvtár egyszerüen nem vett erről tudomást. Ami nem akármilyen gesztus volt, 
illetve nem is gesztus. Sok kockázattal is járt talán, de legföképpen nagyon finom és 
emberi dolog volt, és óriási gyakorlati jelentöséggel birt számunkra. Például azzal, 
hogy a kölcsönzési jogunkat nem veszitettük el, ami az ilyenfajta könyvmolyoknak, 
mint én is vagyok életkérdés.."

Igy emlékezett Bence György törzsolvasó, a 11-es asztal örökös tulajdonosa.
 

Bánhegyi Zsolt  
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <https://listserv.niif.hu/pipermail/katalist/attachments/20071113/686a07a7/attachment.html>